Túrabeszámoló 2022

Az elmúlt évek Dolomitok túrái ellenére még maradtak olyan helyek, amiket Cobranco útba akart ejteni, de ismételni nem szeretett volna, emiatt ebben az évben elhagytuk a rendet, mondhatni rendhagyó túratervet dolgozott ki. Az eddigiekben az volt a rend, hogy az autót letettük valahol, aztán 6-8 nap múlva visszaértünk oda, ahol hagytuk és mentünk haza. Na 2022-ben nem ez volt terv, hanem egymástól nagyobb távolságban lévő túrahelyszíneket jelölt ki Cobranco és ezek között autóval közlekedtünk.

 

Részletes leírás:

2022.07.12.-én este fél 8 felé indultunk Miskolcról autóval, és a tervek szerint reggelre kellett volna Pontebba településre érnünk Olaszországban. Eleinte minden jól haladt az M30-as autópályáról felhajtottunk az M3-ra, majd Mezőkövesd előtt derült ki, hogy Cobranco a teljes rántott hús készletét otthon hagyta a hűtőben. Rövid tanakodás után már fordultunk is vissza. A fontos hadtáp ellátmányt felvéve kezdtük elölről az utazást és több mint, egy óra múlva megint láttuk a Mezőkövesd felé mutató lehajtót, de most már inkább haladtunk Budapest felé, mivel újabb – nélkülözhetetlen lom – otthon felejtésére nem derült fény. Az elvesztegetett idő, hiányzott is éjszaka, emiatt alvásra nem gondolhattunk, pihenni csak menet közben a váltott vezetés közben lehetett.

A kényszerű közjáték ellenére sikerült a tervezett időben odaérni Pontebba vasúti pályaudvarának parkolójába (7:30 körül) és még szabad parkolók is voltak. A városka méretéhez képest – kb. 1.400 lakos – az 150 m hosszú, több emeletes vasútállomás először kicsit túlméretesnek tűnt, de miután ungot-berket bejártunk benne és egy nyamvadt toalettet sem találtunk, talán nagyon túlméretesnek lehetne nevezni. Ezen valahogy túltettük magunkat és félmálháztuk a bringákat. A félmálháztuk nem elírás, hanem a helyzet pontos leírása, ugyanis csak egy oldaltáska került a csomagtartókra - a málha fele - , egy napi cuccal, - mivel csillagtúra szerepelt a tervben - délutánra vissza kellett jutni az autóhoz. A csillagtúra nem azt jelenti, hogy éjszaka fogunk visszaérni, mikor már csillagos az ég, de azért felmerülhet a kérdés, hogy vajon, akkor hol fogunk aludni, de erre válaszolni még, túl korai lenne.

Fél kilenc környékén elindultunk D felé a városkából kifelé. Menet közben még Cobranco ismertette a napi tervet, vizet is vételeztünk én, pedig észleltem, hogy az autóban hagytam a telefonomat. Uzsgyi vissza, majd kis idő múlva újra a főtéren voltam, ahonnan megkezdődött – most már tényleg – a 2022-es Alpok-túra. A tervek szerint a Millenniumi kerékpárúton kellett eljutni Dogna településig itt éles bal kanyarral a Dogna völgybe tekerni, majd a hágót elérve megkeresni a „titkos” átjárót a Valbruna völgybe, ezután már csak követni kell az utat és bezárni a kört az autóig. Nem tűnik bonyolulnak.

Alig hagytuk el a városkát a főúton, hirtelen a bringaútra kellett lekanyarodnunk, illetve pontosabban fel, még pontosabban, egy 25 % emelkedésű bekötőúton, amit a bringaút alkotója pompásnak gondolt. A felkötő nem volt hosszú, de meg kellett dolgozni a feljutásért, ami után máris a jó minőségű, - valamikori vasúti pálya nyomvonalán futó – bringaúton találtuk magunkat, ami egy 659 m hosszú alagútban folytatódott, hirtelen.

 Odabent folyamatosan gyulladtak fel lámpák, ahogyan érzékelték a mozgást, ezért nagyon komfortos volt a haladás. Az alagútból kilépve, fantasztikus látvány fogadott,

magas hegyek, viaduktok, a Fella mély völgye, benne a folyó és a főút, elképesztően sok mindent lehetett szemügyre venni.

Néhány alagút után, utunk egy 1800-as évek végéből származó vas hídon áttért a völgy túlsó oldalára,

ahol újabb alagút következett. Nem nagyon lehetett unatkozni, csak kapkodtam a fejem a sok látnivaló miatt, igaz erőlködni sem kellett, hiszen folyamatosan kb. 2% lejtőn tekertünk.

 A nagy nézelődés közben majdnem elmulasztottuk a Dogna melletti lehajtót, de szerencsére időben kapcsoltunk.

A lehajtón legurultunk folyó szintre és némi nézelődés után K-i irányba fordulva behajtottunk a Dogna folyó völgyébe.

Az út elég keskenyke volt, jó meredek emelkedővel indított, de legalább nem fáztunk. A közlekedési tábla szerint ez az út zsák és 18 km hosszú, ennek megfelelően nem is számítottunk számottevő forgalomra,

 mivel a Dogna völgyén alig laknak. Aztán ahogy haladtunk felfelé, volt több érdekes nevű településnek látszó – néhány házat tartalmazó – falu, pl. ilyen nevűek: Roncheschin, Chiutdipupe, Chiutzuquin, Chiout (pedig lejjebb a tábla azt mutatta, nincs kiút, mivel zsákutca), Mincigos Valdogna

Persze az időjárásról is meg kellene emlékezni, a szokásoknak megfelelően Cobranco-kék égbolt, jó meleg, egy szóval, tökéletes.

Mincigos a völgy kb. felénél helyezkedik el, legalábbis a hosszat tekintve, de szintben ekkor már túl voltunk a felén,

mivel 425 m-ről indultunk, és itt 970 m-en jártunk, a Somdogna hágó pedig 1.392 m-en található. Innen kb. 4 km hosszan síknak nevezhető útszakasz következett, ami jó lehetőséget biztosított a nézelődésre és volt is mit nézni.

Majd amikor a sík rész véget ért, akkor mini Stelvio szerű szerpentinkanyarok jöttek. Az alsó részen elterülő néhány kanyar még erdőben haladt, és sajnos itt nem volt kilátás, de a felső 13 kanyar esetén már nem voltak fák, emiatt nagyon jó kilátásban volt részünk.

 Ezután már hamar elértük a hágót, ahol ragasztás és az elmaradhatatlan bájmosoly

 után elindultunk megkeresni a menedékházat (Fratelli Grego). Az út itt már murvásba, kövesbe váltott át, helyenként annyira lejtett, hogy csak tolni mertünk lefelé a gépeket. Aztán maradt ugyan köves az út, de már tekerhetővé vált és némi bükki erdős érzés után értük el a Rifugio-t.

Itt aztán brutális hegyek látványa kavarta fel a nyugalmat, én le sem tudtam venni a szemem a K-i irányban tornyosuló csodálatos hegyekről.

Aztán mikor már felocsúdtunk az ámulatból, akkor eldöntöttük, hogy eszünk valami meleg kaját. Az akaratot tett követte és rendeltünk kétféle étket, az egyik kolbászos puliszka, a másik krumplis sajtos valami volt. Viszonylag hamar kihozták a kajákat, mi meg elosztottuk, nem testvériesen, hanem igazságosan. Itt következett a valóságban egy másfél órás gasztro blog,

aminek a részletezését most én kihagyom, akik a részletekre kíváncsiak, azok a videóból tájékozódhatnak. Mindketten finomnak éreztük az ebédet és a mennyiséggel sem volt probléma, viszont 0,4 liternyi radler sör – a felfelé úton történt izzadáshoz képest – kevésnek bizonyult.

Az étkezés után megnéztük a menedékház oldalán a térképet, azonosítottuk, merre kell mennünk a „titkos” átjáró felé, amit Pötyiék éppen az előző évben fedeztek fel, igaz ellentétes irányból, mint amerre mi mentünk. Azt tudtuk, hogy nagyon meredek, laza szerkezetű, murvás útra kell számítani, aminek én személy szerint nem örültem, mert a rücskök nélküli gumikkal nem érzem magam biztonságban ilyen terepen. Indulás után rögtön bejöttek azok a paraméterek, amiktől féltem, a bringa összes kereke ment jobbra-balra a köveken ugrálva, fékezéskor még inkább. Görcsösen markoltam a kormányt, se jobbra, se balra nem tudtam nézni, csak az első kerék útjába kerülő laza talajt tudtam figyelni, és rettegtem, vajon mikor dobok egy hátast. Végül nagy kínlódás árán, de egyben lejutottam a 15 visszafordítós szerpentinkanyart számláló úton,

 ami egyébként nagyon látványos volt, de ezt csak akkor tudtam élvezni, amikor megálltam és szét tudtam nézni.

Óriási felüdülés volt, amikor elértük az aszfaltos utat és nyugodtan tudtunk rajta gurulni, mivel ennek is jelentős volt a lejtése, legalábbis eleinte.

 Amikor a meredekség alábbhagyott, akkor éreztük, hogy feltámadt az ellenszél, viszont az autóig már végig lejtőnk lesz, emiatt ez nem nagyon izgatott fel minket.

A Fella völgybe leérve még rengeteg időnk volt, emiatt Cobranco elrendelt néhány bonusz kitérőt. Ennek keretében először Ugovizza, majd Malberghetto településtől É-ra induló szurdokvölgybe tekertünk fel,

 de hosszan egyikben sem tudtunk haladni, mivel az utak bringával nem voltak járhatók.

Visszatérve a vasúti pályából kerékpárútra változtatott útra, néha már zavaróan erős szembeszélben haladtunk, viszont ettől eltekintve továbbra is nagyon látványos, élvezhető volt a környezet. A Pontebba-ig hátralévő szakasz nagyon hamar véget ért és 17 óra előtt elértük az autót.

Itt egy kis pihenő után a bringák felmentek az autó tetejére és már indultunk is boltot keresni, amit a város közepén meg is találtunk, Cobranco be is vásárolt Chinotto-ból. Aztán autóba be, és már úton is voltunk, éjszakai szállást keresni, ami nem igazán volt keresés, mert egy ismert vad-kempingező helyen akartunk aludni, ahol Cobranco már volt 2019-ben túratársával Steve-vel. Tehát elindultunk autóval Pontebba-ból D felé - az SS13-as úton - Chiusaforte irányába, igy Dogna településig azon a völgyön gurultunk, mint délelőtt, de nem a hegyoldalban, hanem a völgy alján a Fella partján. Innen lentről kicsit más volt a perspektíva, de ez is lenyűgöző volt. A tulajdonképpeni leendő táborhely Moggo Udinese utáni szakaszon helyezkedik el egy kis oldalvölgy bejáratánál, balra a főúttól. Nem könnyű bekanyarodni, mert a forgalom lehet erős is és záróvonal, is van. Viszont még nagyon korán volt, emiatt vacsorázó-helyet kellett keresni. Sokat segített a keresésben, hogy Cobranco ismert alkalmas helyet, amit gyorsan be is cserkésztünk Resiutta településen. Egészen pontosan a játszótér melletti asztalnál, ahol padok és víz is segítette a vacsorakészítést.

 Sütöttünk zacskós levest, majd az otthonról hozott rántott hússal kiegészítve sikerült jól laknunk, aztán fél 9 után elindultunk a szálláshely irányába. Mire odaértünk már a félhomály kialakulóban volt, de szerencsésen megtaláltuk a bejáratott helyet. Kerestünk egy alkalmas placcot és az autó takarásában, felállítottuk a sátrat. Annyit tudni kell, hogy ebbe a kis öbölszerű völgybe meredeken, szurokszerűen szakad le a felette magasodó, hegy és kis patak is folyik a kövek között. Én az esti sötét leple alatt beosontam a hegy alá és jól megmosakodtam a hideg patakban, majd befeküdtem a sátorba és már aludtam is.

Nagyon jó, látványos napot hagytunk a hátunk mögött, amit az időjárás is támogatott, és akkor azt reméltük, hogy a következő napon is örülhetünk ennek, de az időjárás jósok nem ígértek jó sok napsütést.

 

2. nap 2022.07.14. Csütörtök (28 km 986 m szint)

Reggel kipihenten ébredtünk egy eseménytelen éjszaka után. A sátorból történő kikukucskálás után, rezignáltan vettük tudomásul, hogy az időjósoknak akkor van igazuk, amikor rossz időt jósolnak. Az ég kékjét teljesen elfedte a cigarettafüst színű felhőzet, csak NY felé látszott egy picike kék folt.

A pakolással, evéssel, miegymással jól eltöltöttük az időt, mielőtt elindultunk volna. Na, de hova is mentünk, merülhet fel a kérdés? A tervek szerint vissza kellett jutni az előző napi parkolóba az autóval (Pontebba, vasútállomás), majd a cél a Nassfeld Pass (1.530 m) volt.

A túra leírásánál célszerűnek tűnik, hogy videó tematikáját kövessem, mivel igy talán érthetőbb lesz, mi, mikor történt tulajdonképpen. Tehát itt berekesztem a reggeli történések mesélését, és áttérek az előző nap délután kalandjainak részletezésébe. Kedden délután olyan hamar végeztünk a kerékpáros feladatokkal, hogy vacsora előtt nagyobb adag időnk adódott, amit célszerű volt látványos dolgokkal kitölteni, illetve megnézni az esti táborhelyet, és környezetét.

 Ugye azt már írtam, hogy a valamikori Millenniumi vasútvonal mellett fekszik a táborhely, illetve talán azt is, hogy itt még nem alakították át kerékpárúttá, bár a helyszín mellett építőgépeket, kordonokat és munkásokat is láttunk. Cobranco még 2019-ből rendelkezett érdekes információkkal a táborhely melletti alagúttal kapcsolatban, amit szerettünk volna „csekkolni”. A felderítés érdekében zseb és fejlámpákat vettünk magunkhoz, átmásztunk az alagúthoz vezető utat elzáró kordonon és a vasúti talpfák hűlt helyén, lévő köveken beosontunk az alagútba, ami kívülről teljesen szokásosnak nézett ki.

 Azonban mikor a - kb. 100 m hosszú építmény feléig elértünk, akkor a bal és a jobb oldali falában is ajtónyílásokat vettünk észre. Ezeket szemügyre véve megállapítottuk, hogy be vannak falazva, de az egyiken volt egy kis téglahiány, igy be tudtunk lesni és egy nagyobb tér látszott mögötte. Tovább hatoltunk az alagútba befelé, és egy újabb ajtónyílás látszott balra, itt azonban falazásnak nyoma sem volt, hanem egy nagy, félig nyitott vasajtót találtunk. Kis tanakodás után bementünk a nyíláson, felkapcsoltuk a lámpáinkat és egy komplett – földalatti - laktanya bejáratánál találtuk magunkat. A falakon olasz feliratokat olvastunk,

 pl. cannone (ágyú), municioni (lőszerek), materiali pulizia pezzo (tisztitószerek). Eleinte az alagút hossztengelyével párhuzamosan haladtunk,

de visszafelé, abba az irányba, ahonnan bejöttünk az alagútba. Mindenhol kisebb, nagyobb fülkék, szobák voltak a folyosón, találtunk pottyantós WC-ket is. Jó hosszan behatoltunk már, amikor balra meredek lépcsősor vezetett felfelé, de egyelőre ezt kihagytuk, mentünk tovább egyenesen, nem szerettünk volna eltévedni. A folyosó több kanyart is tett, de nem ágazott el, emiatt nem paráztunk, hanem mentünk tovább. Egyre melegebb lett, majd fényt láttunk, ami kívülről szűrődött be egy teljesen pókhálóra rozsdásodott vasajtón keresztül. Itt visszafordultunk és az előbb emlegetett meredek lépcsőn felmentünk, ami az alagút tetejére vezetett, a túloldalon ugyanilyen lépcső vezetett lefelé. Itt is mentünk lefelé, viszont ezután jobbra és balra is vezettek még lejjebb lépcsők, amik folyosókba és újabb elágazásokba torkolltak,

 emiatt itt feladtuk a felfedezőtúrát és visszafordultunk a bejárat felé. Közben élénken, emelt hangon beszélgettünk a látottakról. Valószínűleg I. VH korabeli lehetett a létesítmény és az alagút szintje alá is beástak folyosókat, ezáltal nagyon védett lehetett, hiszen az ellenség nem feltételezte, hogy itt lehet valami, mivel kívülről semmi látható jele nem volt a katonai objektumnak. A nagy felfedező túra után visszasétáltunk az autóhoz

 – még mindig a látottak hatása alatt – majd elindultunk vacsorázó helyet keresni, ami már az előző filmben látható volt.

Itt visszakötném az idő fonalát a csütörtök reggelhez, amikor a sok lomolás után csak 9:10 körül indultunk az autóval a célzóna irányába. Mielőtt az előző napi autós szakaszt megcsináltuk volna visszafelé, Cobranco javasolta, hogy inkább az Aupa folyó völgyén menjünk, mert az, vadregényesebb, mint a főút. A szállásterületet jobb felé elhagyva K-i irányban mentünk kb. 2 km-t és balra lekanyarodtunk Moggio Udinese felé az SP112-es útra. Jó választás volt ez az útvonal, mivel kellően forgalommentes és látványos volt.

 A hágó (Sella Cereschiatis 1.072 ) után látványos szerpentineken keresztül gurultunk le Pontebba-ba, ahol gyorsan elfoglaltuk a helyünket a pályaudvar parkolójában. A gyorsan szó nem teljesen fedte a valóságot, mivel rövid cihelődés után 10:21-kor sikerült csak elindulni. Pontebba településen hamar túlestünk, mivel előző nap is erre jártunk, most meg sem álltunk, hanem a főtér után jobbra a Pontebbana völgyébe kanyarodtunk, majd néhány 100 m után a Rio Bombaso völgyét támadtuk be. Az időjárás közben valamit javult reggel óta, a felhőzet zártsága csökkent, a nap is néha megnézte, merre járunk, és a hőmérséklet is kellemesnek tűnt. Ahogy elhagytuk Pontebba-t, az SP110-es út meredeksége rákapcsolt, és 8-10% között mozgott. A környezet látványos volt, bár néhány kanyar után feltűnt, hogy az ég sötétbe kezdett öltözni, nem hogy a nap nem sütött, de a felhők is feketedni kezdtek, ezzel egy időben a hőmérséklet is csökkent.

 A derűtlen hangulatra rátett egy lapáttal, hogy Cobranco közben mesélte, hogyan ázott el az előző két alkalommal, amikor erre járt. Egy ismertető táblánál megálltunk, ami az I. VH. objektumait felfűző túraútvonalakat népszerűsítette, hiszen ezt az utat pontosan a háború miatt építették.

Ahogy egyre feljebb jutottunk, a növényzet keresztül néha-néha feltűnt a mély kanyon-völgy sziklás túloldala, ahol láthatóvá vált, merre is vezet majd az utunk.

 A sziklán belül haladó útra csak a sziklába vájt „ablakok” utaltak, nagyon izgalmas volt arra gondolni, hogy némi küzdelem után mi is ott lehetünk.

Cobranco elmondta, hogy a háború idején az út baloldalra bement egy 4 km-es alagútba és a mély kanyont kikerülte, sőt Cobranco meg is nézte az alagút száját. Aztán némi tekerés után, egy viadukt segítségével

 átjutottunk a kanyon túloldalára és megkezdtük az előbb említett lukas útra való felkapaszkodást. Mielőtt bementünk volna az alagútba, szétnéztünk, fényképeztünk, mivel utána a kanyon ívesen jobbra fog kanyarodni és már visszafelé nem lesz kilátás.

 Az időjárás továbbra is vacak volt, de szerencsére nem esett az eső, bár az égkép alapján ez bármikor megtörténhetett volna. Az alagút belülről érdekes látvánnyal kedveskedett, szerencsére forgalom nem volt. A hosszú alagút után még volt egy rövidebb valamint egy formatervezett rácsos vasszerkezetű híd is.

Majd kezdődtek a szerpentin kanyarok, ennek megfelelően a meredekség mérő is 10%-on ragadt. A második szerpentin kanyarba csatlakozott be az az alagút, amit Cobranco még lejjebb, - vagy 110 m-rel mélyebben, - megnézett. Akkor ez nekünk nem tűnt fel, mivel elfalazták a be/kijáratát, de amikor ezeket a sorokat írom, akkor megnéztem a térképen és szerintem 1:03:09-nél látható a falazás részlete és az alagút íves teteje is. Sajnos az út minősége hagyott kívánnivalót maga után, repedezett, vacak volt, viszont emiatt nagyon otthonosan éreztem magam.

Néhány kanyar után a jobb oldalon egy „ülőkáddal” körített forrásnál álltunk meg, miközben a nap hirtelen igen melegen kisütött. Ezen felbuzdulva hűtöttem a fejem a hideg vízben, hogy hideg fejjel tudjak továbbmenni Sőt még a piákat is hűtöttük, csak azt nem tudtam minek, mivel már majdnem dél volt és még nem is reggeliztünk.

 Olyan 1.000 m magasságban egészen jó kilátás kezdett kialakulni, a tőlünk D felé eső, szinte függőleges sziklafalakra. Észak felől egyre rondább fekete felhők jöttek, és az eső csepegése is megindult, eleinte nagyon ritkásan. Aztán szerencsére találtunk egy modernebb lábas-alagutat, amikor jobban kezdett esni, itt szerencsére volt fedél a fejünk felett és még a reggelit is megoldottuk. Néhány perc után folytattuk az utat, az eső is elállt, de a felhők nem nyertek volna a felhő szépségversenyen, olyan rondák voltak. Itt jó kis szerpentin kanyarokkal folytatódott, de a környezet nem volt eléggé látványos, ugyanis a növényzet eltakarta a hegyeket, illetve a látvány a hátunk mögött volt. Viszont a kanyarok miatt, néha lehetett látni szép hegyeket is, amikor sikerült felfelé is nézni, nem csak a lábakat. A hágó előtt 3 km-rel találtuk egy kis mezőgazdasági intézményt, ahol sajtvásárlást lehetett volna megejteni,

 illetve 1-2 km-rel a vége előtt volt a cyclingcols hágótáblázatán látható valamikori vámház. Valamikor 14 óra körül értük el a hágót, ahol egy lapályos területen, kis tavacskát találtunk. Cobranco kitalálta, hogy kerüljük meg a vizet, az ötletet tett követte.

A kerülés után értük el az osztrák határt, ahol nagyon érdekes ellentétet figyeltünk meg, az olasz oldal teljesen kihalt, semmi civilizáció, míg az osztrák oldalon minden „csilivilizációs” volt. Óriási szállodák uralták az osztrák oldal tetejét, miközben több készülő félben lévő épület mellett nagy „darvak” álltak, segítendő az építést. Kicsit átgurultuk a túloldalra nézelődtünk egy keveset, majd megfordultunk és az olasz oldalon álló hágó-táblára felragasztottuk a Cobranco-s plecsnit.

 Cobranco kétféle külön-programot is tervezett, de sajnos nem volt lehetőség az időhiány, a nem látványos időjárás és a mi bringáinkkal járhatatlan út miatt.

Szomorú szívvel letettünk ezekről és 14:15 körül indultunk vissza az autóhoz. A gurulás fantasztikus látványokat tartogatott és olyan irányból nézhettük a tájat, amiből felfelé nem láthattunk.

 Pontebba előtt egy kicsit más utat választottunk és igy értük el a várost, majd az autót is 14:45 körül.

Gyorsan összepakoltunk a bringákat feltettük a tetőre és már indultunk is következő helyszínre, ami a Monte Paularo lett volna, illetve lett is, de a második videóba már nem fért bele. A tervek szerint haladtunk autóval a Pontebbana völgyében a Passo del Cason (1.550 m) hágó felé, ahol ebédelést terveztünk. Az út kényelmetlenül keskeny volt, legalábbis nekem, aki vezetett, Cobranco nem izgult a szemből érkezők autók kikerülése miatt, viszont én igen. Igaz én se izgultam volna, ha az Ő autójával vagyunk. Néhány lehúzódás jól sikerült, de sajnos volt egy olyan eset, amikor szinte az árokba kellett lehúzódnom a szembejövő miatt, viszont az árokban volt egy korhadó félben lévő vastag fa, ami nem látszott a növényzettől és jól nekimentem. Óriásit dörrent, először azt hittem defektünk lett, de szerencsére nem, csak a fából leváló darabok befúródtak a gumi pereme és a felni közé és nem sikerült kicibálni onnan minden részét (aztán még 1 évig úgy jártunk vele). A nagy ijedtség után menni kellett tovább, szorítottam is nagyon, nehogy legyen hasonló esetünk. Cobranco mesélte, hogy Passo és Bandi bácsi is járt erre bringával, hát innen is gratulálok nekik a teljesítményükhöz, még autóból is nagyon meredeknek tűnt az út.

Aztán szerencsésen megérkeztünk (15:30 körül) a hágóhoz, ahol volt egy kis kajálóhely is, ahova betértünk. Leültünk a külső asztalok egyikéhez, mert az idő egészen megjavult, jó kis napsütés kerekedett és a hőmérséklet is pompás lett, ellenére az 1.550 m-es magasságnak, viszont egy kis szél is kerekedett. Cobranco a szokásos alkudozások után minesztrone levest rendelt, meg én is, alkoholmentes radler-sörrel. Mikor - viszonylag hamar - kihozták a levest, akkor lepődtünk meg, hogy milyen tartalmas és finom étel lett. A fő alkotóelemek a bab, a krumpli, a rizs volt, a kanál szinte megállt benne olyan súrú volt. Nagyon jól lakottan indultunk tovább, csak egy kicsit eltérően a szokásostól. Cobranco a lejtőt kerékpárral tervezte abszolválni, míg nekem nem maradt más választásom, mint autóval követni, amíg elkészíti a fejkamerával a gurulásról a várhatóan frenetikus videót. De ameddig kiderül milyen is volt ez, addig a várni kell a következő filmre.

Folyt.köv...

Ajánlom mindenkinek az utat. Részletesebben lásd a  és a .