Túrabeszámoló 2018

Jelentem: az eddigi Alpok túrák után véletlenül elmentem egy horvátországi bringa túrára. Ez a mondat kicsit furcsán hangzik, de igaz, mivel nem terveztem ezt az irányt kerékpárral felfedezni, de közbejött egy véletlen. Cobranco tervezett túratársa – talán április elején – megsérült, emiatt megkérdezett a túra szervezője, nem mennék-e vele. Azt válaszoltam, hogy a feleségemet meg sem merem kérdezni, mivel éppen májusban vizsgázik hosszú tanulást követően és a nyárra több közös programot terveztünk. Végül két nap után említettem meg otthon a túrát, de csak úgy, hogy Cobranco túratársa megsérült és megkérdezett engem, de tulajdonképpen én izé, hogy is mondjam… . Legnagyobb meglepetésemre azt a választ kaptam: nyugodtan menj el. Erre aztán nem voltam felkészülve és néhány nap eltelt, amíg fel tudtam dolgozni az esetet. Válaszoltam is Cobranconak, aki közölte, hogy már van másik három jelölt, majd jól meggondolja a dolgot. Én meg azt hittem megmentem a túrát, aztán kiderül, hogy még versenyeznem is kell. Végül május elején nyertem el a kiválasztotti státuszt. A tervezett időpontot sem volt egyszerű meghatározni, mivel május elején a tenger még nagyon hideg volt, május utolsó napjaiban családi program volt lekötve, de Cobranconak is volt fixnek tűnő programja június végétől. Az időjárás a kiszemelt térségben igen hektikusan viselkedett májusban és június elején is, nem volt három egybefüggő nap, amikor jó idő lett volna, ezért egyre húztuk halasztottuk az indulást, amíg végül már-már idő paradoyonba ütköztünk, az egyéb programok miatt. Egyszer már le is tettünk a júniusi indulásról, felmerült a július második fele, majd a szeptember eleje. Végül addig erőlködtünk, amíg adódott egy nem tökéletes időjárás előre jelzés, de kockáztattunk és elhatároztuk a sok vajúdás után, hogy 2018.06.17.-én este indulunk. Többek között az időjósok bórát jósoltak, amely elsősorban az Észak-Adriára jellemző, hirtelen feltámadó, többnyire északkeleti irányból fújó bukószél. A rossz hír az volt, hogy mi éppen az Észak-Adriára készültünk. Az előrejelzések szerint 06.18.-án 40-60 km/h, de 06.9-re, akár 100 km/h-s szél is lehet. Az a szófordulat, hogy bukószél, szó szerint értendő, a tengert észak-keletről szegélyező magas hegyek északi oldalán felhalmozódó hideg légtömeg átbukik a gerincen és lezúdul a tengerpartra, arra az útra, amin min túrázni készültünk. Nem volt tapasztalatunk ezzel a jelenséggel, hiszen a bóra leginkább télen szokott lecsapni, a célidőpont viszont június közepe, de a spojlert csak kicsit elengedve, jelzem, hogy nem problémamentes a bórában tekerni. Menet közben a spojler (értsd: légterelő) néha jól jött volna.

Néhány szó a túráról: a helyszín Horvátország, a Kvarner öböl és környéke, szigetekkel, hegyekkel, tengerparttal.

A terv: Rijekát szemeltük ki a túra kezdő és végpontjának, a főbb állomások: Rijeka – Crikvenica – Novi Vinodolski – Senj – Sveti Juraj – Jablanac – Velebit hegység (Kuca Alan 1.400 m) – egybefüggő vadon – Karlobag – Starigrad Paklenica – Pag – Novalja – Rab – Lopar – Merag – Cres – Mali Losinj – Osor – Porozina – Brestova – Opatija – Rijeka, közben több komp szakasszal.

 

Részletes leírás:

Az indulást este nyolcra terveztük, éjszaka egy rövid alvással. Rijekában volt egy cím, ahol reméltük el tudjuk helyezni az autót. Eredetileg két cím volt, de én csak az egyiket programoztam be, - legalábbis otthon még azt hittem - azt ami egy bevásárló-központ parkolója volt, a lakótelepi, másik címet nem, mivel úgy ítéltem meg, hogy az előző kedvezőbb lesz. A kerékpárok felrakása már behunyt szemmel is ment, a lomokat betettük a feneketlen csomagtartóba és időben elindultuk. A hétvégi esti időszak nem kedvezett a kényelmes haladásnak, Budapest felé rengeteg autó tartott velünk, de az M7-esen már gyér forgalomban haladtunk, valamikor éjfél felé haladtunk át a határon, mielőtt mindkét érintett ország emberei megtekintették okmányainkat. A másik oldal autópályája is teljesen kihalt volt jól haladtunk. Valahol Zágráb után egy pihenőben aludtunk valamicskét, mert nem volt értelme hajnal háromra Rijekába érni. Közben szépen fizettük a pályadíjakat (77+48 HRK). Már jócskán világosban értük el Rijekát, és a Waze szépen elvezetett a beállított parkolóba. Csak a helyszínen derült ki, hogy ez a lakótelepi cím, és reggel ötkor egyetlen üres helyet sem találtunk.

 Tébláboltunk, ettünk, ittunk, leszedtük a bringákat, felmálháztunk, de a helyiek fél hétkor még mélyen aludtak, vagy legalábbis nem volt kedvük autóba ülni.

 

1. nap 2018.06.18. Hétfő ()

Végre háromnegyed hétkor elindult a mozgás a parkolóban és nekünk is sikerült az autót egy biztonságosnak vélt helyre leállítani,

majd 7 óra előtt kezdetét vette a mediterrán túra. A parkoló a hegyoldalban volt 100 m magasan, ahonnan meredek szerpentinen jutottunk le az óvárosba.

Mert a program első pontja az óváros megtekintése lett, megnéztük a tükörfényes mészkőlapokkal borított főteret (Korzó), majd a híres óratorony alatt átgurulva

 szemügyre vettük a 17. századi Szent Vitus székesegyházat.

A korai idő miatt emberrel alig találkoztunk, ami segítette a sétálóutcában a haladásunkat. Ahogy jártunk keltünk, egyre több impozáns épület került a látóterünkben és bennem az a vélemény alakult ki a városról, hogy lélekszámától (130 ezer) jelentősebbek a terei, épületei.

Ennek okai valószínűleg a monarchiáig nyúlnak vissza, de a jelenkor is tesz hozzá valamit a látványhoz, mert a régi épületek pazarul felújítva várják a látogatók elismerő pillantásait. Tettünk még néhány kisebb kitérőt, pl. a kikötő felé,majd kigurultunk a Terézia gátra

 és megnéztük az óváros felé eső hajógyárat, és a homályba burkolózó szemközti dombon magasló Trsat várat. Aztán elindultunk, hogy végre kikeveredjünk a városból, de az egyre növekvő forgalom, a rossz irányba egyirányú utcák, lépcsők, hidak megnehezítették a dolgunkat, végül mégis sikerült irányba állni és a Kvarner öböl mentén dél-kelet felé haladtunk. A város azonban nem akart elfogyni, lépten-nyomon ipari területek vették birtokba a tenger kisebb, nagyobb öbleit, lagúnáit, ahol mindenféle romos hajók szervizelése folyt. Egyetlen strandot sem láttunk, pedig a természeti környezet alkalmat adott volna létesítésére. Aztán jobbról az öböl partján feltűnt az INA kőolaj-finomítója – amiről beugrott Besenyő Pista bácsi abszurd előadása, aki érdeklődik a műfaj iránt és nem ismeri, akkor a tecsőn (youtube) rákereshet „Besenyő Pista bácsi kőolaj finomító” kulcsszavakkal. A finomítóhoz nem mentünk le, mivel nekünk nem az ott előállított hajtóanyagra volt szükségünk, hanem a felette lévő dombon átvágva értük el a Bakar öblöt, ami 5 km hosszú keskeny vízfelület,

körben hegyekkel, az egyik végében a névadó Bakar (magyarul Szádrév),

 a másikban Kraljevica település. A dombtetőről szemügyre vettük a sötétkék vízű öblöt

 és a háttérben feltűnő Krk hidat is.

 Meglepő módon a pihenő helyen, ingyenes Toi-Toi wc-k voltak, amik nagyon alkalmasak a betojásra elkerülésére. Betojás, hogy sok helyen pénzt kérnek a használatukért, pedig ingyenes használattal óvni lehet a természetet, ami pénz megtakarítással jár. Innen hosszú, élvezetes, látványokban gazdag gurulással értük el Kraljevica-t,

 ahol majdnem fürödtünk. Cobarnco önmegtartóztatást színlelve megállta a csobbanást, hogy a múló félben lévő megfázásos betegségét le tudja gyűrni, én meg szolidáris voltam vele. Az öböl hosszú túloldalán egy kis kaptatót kellett legyőzni a hófehér sziklák sorfala mellett. A szélről is megemlékeznék, elég élénk, mindig szemből fújó fajtát fogtunk ki, főleg a tengerparton borzolta a hajamat. A következő célpontnak a Krk hídat jelölte ki Cobranco, ami egy kitérő, csak a látványossága miatt tértünk le a Jadransko Magistrala útról. Közeledve a hídhoz, valami iszonyatos forgalom keletkezett, Cobranco szerint van bringaút is. A fizető-kapuhoz érve konstatáltuk, hogy nincs bringaút, csak egy nagyon keskeny járda, aminek egyik oldala az utat szegélyező acélkorlát hátoldala,

 a másik oldala egy betonfal, miközben néha-néha, egy-egy közvilágítási oszlop szűkítette a helyet és a nagyon erős szél azt vetítette előre, hogy el fogunk dőlni. Végül eldőlt, ezen a keskeny járdán nem lehet betekerni a híd közepéig, így én a hídfőnél, az árnyékban megálltam – elkerülendő, hogy megfőjek - és megvártam Cobrancot, amíg Ő gyalog bement videót készíteni. A várakozásom nem telt meddőn, a szokásos táplálkozást sikerült beiktatnom, és emiatt nem hátráltattam a túra folyását. A hídról elkészült a videó és elindultunk vissza a főútra, ami elég gyötrelmesre sikeredett, mert 6-7% emelkedőn hágtunk felfelé, mellettünk tömegesen húztak el az autók. Gondolom az is hozzájárult a forgalom nagyságához, hogy Rijeka repülőtere a szigeten van. Mikor végre felértünk a domboldalon futó főútra, abban sem volt sok köszönet, a kamionok, buszok nagy tömegben próbáltak úgy előrejutni, hogy 5 cm-es oldal távolsággal előztek meg, ez eléggé frusztráló volt, hiszen én az Alpok régió közlekedési kultúrájához szoktam, legalábbis a csomagos túrázás alkalmával, mert azért otthon sem rózsás a helyzet, Virág elvtársa idézve: „Az élet nem habostorta”

Az idén lett itthon egy, - hogy is mondjam – az autósok figyelmét felhívó kampány, aminek keretében a buszok hátoldalára, az út mellé 20 m2 –es táblákra kitettek egy képet, ami a kerékpárost nagy oldaltávolsággal előző autót ábrázol hátulról, a gyengébbek kedvéért még rá is írták a távolságot, (1,5 m) mérőszámmal, mértékegységgel, nyilakkal, ennyit kellene tartani. Sajnos, ennek ellenére is sok „gyengébbel” sikerül összefutni egy olyan országban, ahol a TV-ben a ”kelebek” azzal dicsekednek, hogy „hüjék” voltak matematikához, fizikához, könyörgöm, ezzel nem dicsekedni kell, hanem mélyen hallgatni róla. Az alapszintű matematikai, és fizikai ismeret a minket körbevevő világ megismeréséhez, megértéséhez szükséges, ezen ismeretek hiányában könnyű megvezetni az „emberlányát-emberfiát” mindenféle álhírrel, ostobasággal (lásd: laposföld hívők, oltás ellenesek, globális felmelegedés tagadók, tea mécsessel fűtők, örökmozgóban hívők, und so weiter). Na, de vissza a déli vidékre, a bringatúrához.

Az igazság az, hogy mi mentünk a nagy forgalmú főútra, mit rinyálok itt, de az is igaz, hogy nincs más út, amin mehettünk volna. Az első adandó alkalommal letértünk róla és a part mellett futó, - településeket érintő – útra váltottunk, valamivel Crikvenica előtt. Az volt a terv, hogy közvetlenül a tengerpart melletti korzón megyünk egészen Novi Vinodolski-ig, és ha adódik lehetőség, akkor fürdünk. Ezzel szemben a valóság az lett, hogy nem találtuk meg a lenti utat, ezért elég sokáig szállodák, apartmanok, házak között evickéltünk, de a forgalom szerencsére sokkal mérsékeltebb volt, mint a főúton. Néhány kilométer után azonban mégis sikerült elérni a partot Crikvenica-nál, és a környezet megnyerte tetszésünket,

 így megkezdődött a fürdőnadrág felvételi hadművelet, mert mondanom se kell, nem abban tekertünk idáig. A móló végéig kitekertünk és egy hajójegyet áruló bódé mögött sikerült az alkalomhoz öltözni, akarom mondani vetkőzni, majd látogatást tettünk a strandon. Én rögtön belegázoltam, élveztem a kellemes, kék vizet, majd keresni kezdtem Cobrancot. Hátrafordultam, hogy lássam hova tűnt, majd megpillantottam, amint a fél-lábszárig érő vízben kamerázza a lábujjait. Ekkor már gondoltam, hogy még mindig „önmegtartóztat” és nem lesz csobbanás. Egyébként a strand kellemes, szép környezetben helyezkedett el, a kilátás a tengerre és Krk-re is jó volt, nagy fekete fenyők adtak hűs árnyat a melegben, nekem Crikvenica is bejött, az épületek rendezettek, szépnek is mondhatók,

 igaz én már nyaraltam itt a családdal a 2000-es évek első felében. Ezután egy kellemes lassú gurulás keretében mintegy 10 km-t andalogtunk a látványokban nem szűkölködő tengerparti sétányon,

 helyenként kerülgetve a gyalogos népeket. Ezt a szakaszt nagyon élveztük, rendezett szép környezetben haladtunk, a tenger látványa – így a túra elején – megunhatatlannak tűnt. Aztán eljött az idő és Selce után újra a főúton haladtunk, mert a tengerparti sétány elfogyott. A következő szélállomás, akarom mondani célállomás (Novi Vinodolski) felé folytatódott az út hullámvasút jellege, de az aszfalt minősége Svájcot idézte.

 Sehol egy kráter, egy repedés, sőt még foltozásnak sem láttuk hírét-hamvát, csak a sima aszfalt mindenütt, de azért a sok le-fel nem nagyon hiányzott, és mint az előző mondatból - a Fraud-i elszólásból – kiderülhetett, a szél az feltámadt és élénkre erősödött. Az Új-borhegy nevű településen némi enni-innivalót vételeztünk, és mentük tovább, a strandot itt kihagytuk. Novi Vinodolski után megváltozott az út vonalvezetése, mert a part sokkal tagoltabb lett,

 emiatt az út az eddigiekhez képest is többet ment fel, majd le. Először a Zrnovnica, majd rögtön utána a Klenovnica fjord tűnt fel, - amiket keskeny, a szárazföldre mélyen benyúló szurdoknak is lehetne nevezni.

 Mindkettőt jelentős emelkedővel, és sok kanyarral tarkított vonalvezetéssel abszolválta az út, ami a fjordok felett szűk, magas sziklákkal övezett helyekre vitt minket.

A látványt lehet kellemesnek mondani, főleg amiatt, hogy jelentős magasságból a tenger is és a hegyek is más arcukat mutatták, de a melegben a 7-8%-os meredeken való pedállal birkózást már nem annyira.

A következő 10-15 km-en továbbra is sok emelkedőt küzdöttünk le, majd pihenésképpen a lejtőn hajtani kellett egy kicsit az erős szembeszél miatt, de összességében élvezetesen haladtunk, látványelemnek megmaradtak a fjordok, csak kisebb méretben, mint az előtt emlegetettek. Ejtek néhány szót a napi célról, mielőtt elérjük Senj-t. Horvátországban nagyon szigorúak a vadkempingre vonatkozó szabályok, vagyis tilos, de szigorúan, ezért a terveinkben, legalábbis itt a felkapottabb, rossz domborzottal rendelkező részen hivatalos kempinget terveztünk. Cobranco otthon részletesen elemezte a partvidéket és ennek eredményeként, figyelembe véve a következő napi célt, Sveti Juraj környékét lőtte be. Na, mert holnapi cél a Velebit lakatlan katlanja! A távolban közben feltűnt Senj,

 miközben jobbról még mindig a Krk sziget nyúlványa kísért, de már több kisebb szigetet is beazonosítottunk az egyik pihi alkalmával. Aztán elértünk Senj-t, ami egy hamisítatlan, történelmi múlttal rendelkező város. Nem kellett sietnünk, így bementünk az óvárosba a tengerparti részre, és az ide telepített modernitás részét képező Tesla gyorstöltő állomást is szemügyre vettük.

 A tenger mellől igen jó látványt nyújtott a város, előtérben a sötétkék tengerrel, háttérben a Velebit hegységgel.

Ebben a városban újra bevásároltunk, mert a következő két napunk vad környezetben fog telni, lakott területtől távol. Senj-ből kifelé menet újra jött a hegymászás, de ezt már szinte meg is szoktuk.

Aztán egy nem tervezett programként még felmásztunk Nehaj várához is, ami nem volt nagyobb, mint egy rózsadombi villa nálunk, de az jól látszott, hogy szinte bevehetetlen lehetett, vastag falakkal, nagyon kicsi ablakokkal.

 Én már itt szinte éhen haltam, mint a vár valamikori – az ellenség által kiéheztetésre itélt – lakói, de még mindig nem sikerül Cobrancot rávenni, hogy időt szakítsunk táplálkozásra, mert Ő valamiért nem volt éhes, annak ellenére, hogy éjszaka se és nappal sem evett semmit. A rossz nyelvek szerint azért, mert még tartott a téli tartaléka. Hű, de rossz nyelvem van.

Mindig volt valami indok a halogatásra, most éppen az, hogy a kempingből nehogy hazamenjen a recepciós, ezért siessünk, majd eszünk ott. Így is tettünk és a lovak közé csapva, az egyre vízszintesebben sütő nap sugaraitól támogatva törtünk előre,

mint a régmúltban megénekelt hadsereg, és próbáltuk bevenni a fehérek partvidékét. Aki valamilyen oknál fogva olvassa e sorokat - és túl fiatal, vagy már túl öreg és nem vette be a „Nefelejcset” - és nem érti miről írok, annak segítek, ha többet szeretne tudni, akkor közlöm, hogy arról a nótáról van szó amiben az amúri partizánok működtek közre. Az „akkor közlöm” szófordulat olyan, mintha Cobranco írta volna, de nem, hanem csak átterjedt rám is.

Jobbra még mindig ott kisért a szemünk sarkában a Krk-sziget hosszú nyúlványa.

Előttünk már körvonalazódott a másnapi úticélunk a Velebit tekintélyt érdemlő fala.

A Sveti Juraj felé szinte minden "lyukban" ott figyelt egy kemping,

némelyik akár jó is lehetett volna,de még korán volt.

Kalivnál megszemléztük a a híres-hirhedt erőművet,melyhez a délszláv háború egyik legbizarabb története fűződik,

majd repesztettünk is tovább.

Sveti Juraj után a tervezett kempinget (a Camp Raca-t) este 7 körül értük el, a recepción kicsit kérdezősködtünk és kiderült a sátorhely fejenként 3.000 Huf, de van bungalow is, csak sajnos az 4 személyes és ki kellene fizetni az egészet.

 Ezt azután tudtuk meg, hogy a recepcióssal megkérdeztettük a tulajt, nem adná-e ki 2 fő áráért, hát nem adta. Pedig jó lett volna, mert akkor megspórolhattuk volna a sátorral összefüggő macerát és sok időt, ami főleg reggel jött volna jól. A másik előny az lett volna, hogy a házban a kinti viharos szél nem zavaró, szemben a sátorral. A rossz hírre úgy reagáltunk, hogy otthagytuk a kempinget és megnéztük a közeli apartmanokat kínáló helyet, ahol szintén kikosarazott a tulaj, gondolom nem volt szüksége pénzre, mivel egy vendéget sem láttunk nála. Így szégyenszemre visszaoldalogtunk a kempingbe és megvettük a sátorhelyet, kiválasztottuk a helyet, egy nagy sziklafal takarásában

 és bíztunk benne, hogy a széltől óvni fog. Utána még visszagurultuk a szabadtéri, de fedett büféhez és megettük az otthonról hozott kaját, de a tisztesség kedvéért, meg a szomjoltás miatt rendeltünk 1-1 sört 850-900-ért fejenként. A vacsora vége éppen belecsúszott a naplementébe, így szép színes ég kíséretében indultunk sátrat verni, fürödni, pihenni. Azért este még megnéztük az időjárás jelentést – ami előtt reménykedtünk a bóra csitulásában -, de sajnos azt jósolták, hogy 100km/h-s szél várható, pont abból az irányból, amerre a tervek szerint mennünk kell. Ennek hatására kicsit megijedve, fáradtan tértünk nyugovóra, - hiszen előző éjszaka 2 órát aludtunk,- miközben a szél rángatta a sátorponyvát, érdekes össze-vissza ütemmel gazdagítva a fák susogását, és a fütyülő-süvítő szél hangját.

Jó kis nap volt, volt benne hegy-völgy, városok, strandok, nagy hegyek, gyakorlatilag minden, amitől egy bringatúra jó tud lenni.

 

2. nap 2018.06.19. Kedd (44 km; 1.750m szint)

Már egészen korán felébredtünk, vagy inkább úgy mondom, nem tudtunk sokáig aludni, mert a bóra nagyon rákezdett. Rázta a sátrat, süvöltött a kövek között,

a fákat rángatta, amik nyekeregtek, a falevelek hangosan zizegtek. Még szerencse, hogy a kabócák a kapaszkodással voltak elfoglalva, ezért csendben voltak, vagy a másik lehetőség szerint csak nem hallottuk őket a nagy ribillióban. Éjszaka a sátor külső részét valahogy elvitte a szél, de szerencsére egy jóakarónk megfogta, visszahozta, összehajtotta és egy kővel lesúlyozta. Kelés után, úrrá lett rajtunk a kétségbe esés, mi lesz a napi tervvel ebben az orkán-erejű szélben? Az itiner szerint dél-kelet felé kell haladnunk egészen Jablanac magasságáig, majd ott egy hirtelen bal kanyarral fel a Velebitbe, egészen 1.410 m magasságig. A kétségek azért merültek fel, mert a szél iránya oldal ellenszél lesz, - persze ahogy az út kanyarog, nyilván változni fog -, de nem az ellenszél okozta a legnagyobb fejfájást, hanem az útra merőleges összetevője, ami a - kerékpár csomagok nagy keresztmetszete miatt – előre vetítette azt, hogy akár az útról is lelökhetnek a 70-100 km/h-s lökések. Ja, mert nem mondtam, ezt jelezték a széljósok, jól néztünk ki. Még soha nem kerékpároztunk ekkora szélben, ezt is ki kellett próbálni, tehát eldöntöttük, lesz, ami lesz próbáljuk az eredeti terveket tartani. Összecsomagoltunk, Cobranco készített még néhány felvételt a kempingről,

majd fizettünk, s 9 óra után nekivágtunk az ismeretlennek. Az idő, a széltől eltekintve kifogástalan volt – már amennyire el lehetett tekinteni tőle -, tiszta lett a levegő, megszűnt az előző napi fülledtség, na ja, a hegyről lezúduló hideg szélnek alacsony volt a páratartalma, az ég a szokásos Cobranco kékségben pompázott, itt-ott egy kis „szépidő” felhővel megszórva.

 Előre is elnézését kérem a kedves olvasónak, de bitang fogok sokat lamentálni a szél okozta helyzeteken, mert ez volt a legkülönlegesebb körülmény az egész napon, pedig rengeteg egyéb élmény is ért minket.

Az út emelkedése 4-5 % körül lehetett, de folyamatosan felfelé kellett kapaszkodni, ami egy idő után azzal az előnnyel járt, hogy a kilátás egyre jobb lett. Nemcsak a közeli sziklás szigeteket (Prvic, Grgur, Goli Otok, Rab),

hanem a távolabbiakat (Krk, Pag, Cres) is jól megvilágította a nap, ami nagyon jó kontrasztot teremtett a mélykék tengerrel, és az éggel.

 A tengeren a szél úgy játszott, mint az ember ujja a hárfán, itt is egy kis rezgés, ott is egy kis rezgés, csak a szélnek nagyon sok ujja volt, mindenfelé fehér, tajtékos hullámok jelezték játékos kedvét. Mi pedig küzdöttünk az elemmel, azzal az eggyel, ami meghatározta a napot, erősen kellett koncentrálni, hogy sikerüljön az út jobb szélén maradni az autók miatt, de a hirtelen lökések se taszajtsanak le a mélybe. Azért volt egy jó hatása a viharnak, kamionforgalomról nem lehetett beszélni, egy nagy vassal sem találkoztunk, valószínűleg megtiltották a közlekedésüket de azért egyéb járművekből volt elég. Szerencsére az út jobb oldalán erős acélkorlát segített a biztonság érzetének megteremtéséhez, bár ez nálam, nem sikerült meggyőzőre. Egy nagy teherautó előzése után egyszerre borultunk fel majdnem, mert a baloldalról fújó szélbe bele voltunk dőlve, amit a nagy autó lefogott, majd ahogy elment, újra jött a szél. Éppen annyi idő maradt, hogy egy reflexszerű féktépés után, ugrás le két lábra, a kormány erős tartása, és reménykedés, hogy nem esünk át sem a korláton, sem az út közepe felé nem borulunk be. Közben azért a látvány egészen hihetetlen lett, olyan 270 m magasságból egészen más a tenger a szigetekkel, mint a partról,

 néha már el is terelte az ember figyelmét a veszélyről a sok lebilincselő látványelem, pont úgy, mint a horror filmekben a lágy zene, aztán hirtelen beugrik a szörny a TV-n keresztül a szobába. Na, én is így jártam, én játszottam a szörny szerepét ebben „zs” kategóriás horrorban és én is beugrottam szakadékba, szerencsére csak majdnem. Az eset olyan helyen történt, ahol az út egy száraz kanyonhoz érkezett, ami felülről indult el, a tengerig mélyült és szélesedett, az út pedig ezen ment keresztül (nem viadukton, hanem töltésen), balra a hegy, jobbra a tenger és a szakadék. Az út jobb oldalán acélkorlát, de csak comb-középig ért, egy hirtelen széllökés a korlátnak lökött és egyszerűen felborított, esés közben éppen el tudtam kapni a korlátot, így fent maradtam. Mit mondhatnék, nagyon megijedtem, fiatalnak éreztem magam az elszámoltatáshoz. Mikor Cobranco odaért, segített kikászálódni a bringa alól, aztán a kanyon feletti rész végéig csak toltam a gépet. Innen nem messze a Bura (bóra) panzió beton támfalának védelmében megettük a reggelit, majd valamivel 11 óra után újra belefeszültünk a szélbe. Aztán olyat tapasztaltunk, amit hitetlenkedve szemléltünk, rövid időre hátszél alakult ki és az 5-6%-os emelkedőn felfelé felfújt minket, nem kellett tekerni. A pünkösdi királyság csak 1 percig tartott, utána visszaállt a világ rendje és a kínlódás folytatódott. Még két olyan szakasz adódott, ahol nem mertem tekerni, hanem toltam egy keveset, ja, mert közben a veszélyes helyeken megszűnt az acélkorlát, és hézagos 30 cm magas kőkerítés vette át a helyét. Ez is az időjárás változás miatt lehet, a helyi őshonos kőkorlátot kiszorította élőhelyéről az invazív acélkorlát, csak itt észak felől terjed a vas a kővel szemben – sajnos nem elég gyorsan -, lehet mondani visszajutottunk a kőkorba, a vaskorból. A kajáló hely után elértünk egy fennsík szerűséget 370 m-es magasságban, itt már nem voltak húzós emelkedők, csak kis rövidek, kis visszagurulással. A magasság miatt újabb perspektíva nyílt meg, már átláttunk a környező szigetek felett és a távolban egyre több részletet ki tudtunk venni.

 Az egyik megállónál azon rágódtunk, ha itt lent ilyen erős a szél, mi lesz ha a zsák szájához közeledünk majd, hiszen annak a hegynek a tetejére készültünk, amin átbukott az átkozott bóra (direkt kis betűvel írom, annyira nem tisztelem). Még az is felmerült, hogy kihagyjuk a Velebit-et és a Rab szigetre átmegyünk komppal és csináljuk a 4 nap múlva esedékes etapot, de ez sem tűnt jónak, mert akkor nem lehetett volna az összes tervezett helyszínt meglátogatni. Abban maradtunk, hogy majd a Stinica felé vezető útelágazásnál még tanakodunk, ott lehet lemenni a komphoz, és ott kellene balra - a hegyre vezető útra - kanyarodni. Az útelágazásig tartó menet már nem tartogatott vérfagyasztó élményeket, csak a szépre emlékezem, a híres dal után szabadon. A helyszínen úgy döntöttünk, hogy a terv szent és sérthetetlen, tehát megyünk fel a hegyre.

 Az, azért nagyban segített a döntésben, hogy a szél ezen a ponton teljesen elállt, illetve ez így nem teljesen fedi a valóságot, mert a Magistrala-n fújt ezerrel, de a kis, keskeny úton, amerre mennünk kellett, a levél sem rezdült.

 Megrendülten álltunk a nagy kontrasztot szemlélve majd egy hirtelen és bal kanyarral belevágtunk és megkezdtük az ismeretlen meghódítását. Csak az adatok kedvéért rögzítem, hogy a GPS szerint 250 m magasságban történt a letérés, - a Google Earth térképén megnézve 241 m. A cél, az 1.406 m magasságban elhelyezkedő Alan hágó, hurrá, már csak 1.165 m szint van hátra. Kis keskeny utacskán kapaszkodtunk felfelé és tényleg nem fújt a szél, először egy néhány házból álló település kezdeményen hajtottunk át, utunk egy hosszú félkörívet írt le, délkelet felé indultunk és egészen északi irányig fordultunk, majd egy hirtelen visszafordító kanyarral újra délkeleti lett az irányunk és erős meleg hátszél támogatta a hő-háztartásunk elpusztítását. A tengerparttal és a Magistrala-val párhuzamosan haladtunk, csak mi jelentős szintet nyertünk az állandó 7-8% meredekségű úton hajtva. Azt állapítottuk meg, a szélhiányt – már amennyiben lehet ilyen furcsa szókapcsolatról beszélni bóra közben – az okozhatja, hogy közel vagyunk a hegyhez és a felső szirteken átbukó szél a vízszintes sebessége miatt túljut rajtunk, olyan ez, mint közel a busz mögött haladni.

A normál madár-távlat, kezdett átmenni sas-távlatba, amivel jelezni szerettem volna, a magasság növekedésével nem csak mennyiségi, de minőségi változás is beállt a látványban.

Sűrűn megálltunk nézelődni, inni, emiatt gyorsan repült a távolság és a szintek is. Először Rab-ot hagytuk magunk mögött és Pag keskeny északi nyúlványa is betüremkedett a képbe, majd az egész szigetre ráláttunk.

 Az út vonalvezetésében 560 m magasságában állott be változás, először jött egy szerpentin kanyar, amivel észak felé fordultunk, majd egy rövid szakasz után még egy „szerpi” és megint dél-kelet lett az útirány.

 Az első kanyar után módunk volt szemügyre venni a kilátást abba az irányba, amerről jöttünk, és azt kell mondjam, nem lehetett belekötni.

Mint ahogyan az út minőségébe és a forgalomba sem, mert az első autóval itt találkoztunk. A második kanyar után lassan feljutottunk egy platóra, ami a magasabb régiókat és azokat a szikla-szirteket választották el, amiket eddig lentről láttunk.

 Ahogy bekanyarodtunk a lentről látszó szirtek mögé, a laposabb régióba, kikerültünk a ”vákuum régióból” és újra megéreztük micsoda energiák próbálják megakasztani a túrát. Ez nyilván erős költői túlzás, de két olvasata is létezik a történeknek: 1. nem vagyunk mi olyan fontos tényezők, hogy az égiek szövetkezzenek ellenünk, 2. hiába minden, mi akkor is felmegyünk, ki-ki válassza a habitusának megfelelőt. A szél újra tényezővé vált, de most nem akart az útról oldalra lelökni, hanem új taktikát talált ki, a 8 %-os emelkedőn szemből fújt, de nagyon.

Az előző részben már megemlékeztem az amúri partizánokról („..tör előre a hadsereg…”), bár lehet, hogy ebben a részben kellett volna elsütni, mert nagyobbat szólt volna. A videón komikus nézni a bokrokat- röhögnék én is ha nem éltem volna át -, melyek nem hajladoztak a szélben, hanem rázkódtak, remegtek – nem is tudom mi lenne a jó kifejezés a mozgásukra, ami gyorsított felvételnek látszik. Ezen a részen nagy erdők uralták a tájat, sziklát csak elvétve lehetett látni, minden növénytakaró fedett, de forrásnak továbbra sem volt híre-hamva. Aztán - valahol 860 m magasságban – találtunk egy félkész házat, vagy már leomlott a teteje, nem lehetett tudni, ahol egy rövid megállást beiktattunk, majd 880 m magasságban elértük a Velebit nemzeti parkot és a tábla szerint, már csak 7 km volt hátra az Alan kunyhóig, amit éjszakai szállásra terveztünk igénybe venni. Bizonytalanok voltunk abban, hogy egyáltalán lesz-e ott valaki, ha lesz, akkor lesz-e férőhely, egyáltalán mi vár ránk. A Horvátországi „nem kempingezős” hozzáállást és a medvés tájat figyelembe véve nem jelentéktelen problémával álltunk szemben. Innentől újra lehetett látni a tengert, már nem takarták a kilátást fák, a Rab sziget ismét feltűnt,

 sőt az egész nap vizslatott a többi tereptárgy is láthatóvá vált, megint egy kicsit más perspektívából. Én már itt megint nagyon éves voltam és Cobranco is kaphatóvá vált egy kis ebédre, így 16:50kor, mert az út mellett álló négyszögletes kövek lehetővé tették az ülést.

 Idáig jutottunk, hogy se szépkilátás, se szemetes, se forrás, se asztal nem állt rendelkezésre, és mi mégis tudtunk enni. Egy kicsit túlzás a többes szám, mert én állva is képes vagyok rá, Cobranco élvezetből eszek, én meg azért, hogy életben maradjak.

Agymenés „ON”. Nagy filozófiai kérdés : „Azért élünk, hogy együnk, vagy azért eszünk, hogy éljünk?” Az evés helyett a „dolgozást” behelyettesítve újabb feloldhatatlan kérdésre lehet jutni, ami megoldhatatlanságban hasonlít talán Stanislav Lem által írt paradoxonra, amiben a Marson egy tudós tesz két állítást a számítógépnek – ma azt mondanánk inkább, hogy a mesterséges intelligenciának „MI” - ad. 1. Minden tudós hazudik, ad. 2. Én tudós vagyok. Ettől az „MI” elgondolkodik, de annyira, hogy nem foglalkozik semmi mással, sem a fűtéssel, sem a világítással, sem az oxigén termeléssel, így az „MI” létrehozója az ember elpusztul, mert a gép mással van elfoglalva. Így jártam majdnem én is, de nekem sikerült Cobrancot elvonni azoktól a fontos dolgoktól, amik megakadályozták abban, hogy mással is foglalkozzon, mint a videó készítés.

Ha már ilyen filozofikus révületbe estem, akkor felidézem az Akhilleusz és a teknős versenyfutását. Akhilleusz ad 100 láb előnyt, majd elindulnak, Akhilleusz pár ugrással ott terem, ahol a teknős kezdett, de közben a teknős is tovább halad, majd Akhilleusz ugrik egyet, oda ahol a teknős volt előtte, de közben a teknős lép egyet, és így tovább. A gondolatmenet lényege, hogy a sokkal gyorsabb Akhilleusz sosem éri utol a teknőst. Pedig tudjuk, hogy de. Na, ennyit ér a filozófiai fejtegetés. Agymenés „OFF”. (úgy írom ezt a sok betűt, mintha leütés számra fizetnének)

Mi is kicsit úgy jártunk, mint Akhilleusz, hiába mozgósítottuk az erőinket, mégis úgy látszott soha fel nem jutunk a hegy tetejére, pedig az nem is ment odébb.

A késői ebéd közben fentről egy autó érkezett, Cobranco meg akarta kérdezni, vajon van-e valaki az Alan kunyhóban, és leintette. Amikor közelebb ért, akkor láttuk, nem lesznek nyelvi nehézségeink, mert egy magyar rendszámú Peugeot Partner érkezett (az elmúlt 4 órában a második autó). A nagyon kedves, közlékeny házaspártól megtudtuk a lényeget, nyitva van a ház, van is fent két bringás, sőt még azt is, hogy a férfi bringázik is, de azért amit mi csináltunk erősen furcsállotta: hogyan tudtunk ebben a szélben, ilyen domborzaton, málhával egyáltalán idáig eljutni.

Ebéd – és pár száz méter – után elértük a következő visszafordító kanyart 1.010 m magasságban és megálltunk szemügyre venni a tájat.

Ezeknek a visszafordítóknak nem csak látványügyi hasznuk van, hanem segít abban, hogy a testünk mindkét oldalát grillcsirkéssé változtassa a nap. A csirkét kívülről kell forgatni, mi magunk megoldjuk ezt, külső segítség nélkül, de a végeredmény azonos.

A táj,néhol annyira idegenszerű volt,mintha nem is ezen a bolygón tekertünk volna.Az érzést tovább fokozták az égen egyre gyakrabban feltünő "UFO"-szerű felhők is.

A következő visszafordítóig

 – ami 1.140m-en terpeszkedett – a fák újra el-eltakarták a tájat, ami a meredekség növekedése miatt nem okozott problémát, mert lehajtott fejjel hajtottunk és úgyis a lábunkat néztük nem a környezetet. A kanyarban újabb pihenő és puszedli kúra következett, már csak 260 m szint volt hátra. Cobranco arról értekezett, hogy Horvátországban a csapvíz és a forrásvíz is iható, igaz forrást még nem láttunk, így könnyű. Erről eszembe jutott a szocialista időszakból egy vicc, hogy a Gum áruházban nagyon olcsó a Chanel luxus parfüm, egy árban van a Vörös Moszkva kölnivel. Csak sajnos a Chanelt még nem látta senki a polcokon.

Olyan 1.200 m magasságban hirtelen elfogyott az erdő, a hegy felől még jobban felerősödött a szél, de innen már nem lehetett feladni. A kilátás leírhatatlan,a tenger és a szigetek olyan távolinak tüntek már,mint az örökkévalóság.

Az utolsó 5-600 m-en 10-15% meredekséggel és orkán erejű szembeszéllel szembesültünk (érted? szembe sültünk), de amikor a kunyhó feltűnt, akkor már tudtuk, ez a mienk. Nemcsak a kunyhó, de a túra teljesítésével járó élmény is, a szerotonin-lökettel együtt.

Ha már szóba került a szembesülés,akkor még egy dologgal szembesültünk,a fájó és szomorú múlttal.Az alattunk található kis zátonysziget,a Goli Otok,a titói Jugoszlávia kényszermunkatábora volt évtizedeken keresztül.A politikai foglyokkal horror-körülmények között építtetett,de soha nem használt felvonó szerkezetei még a mai napig is állnak,örök mementóként e szörnyű korról.

Időközben behúztuk a célt,azaz a hágót is,

innen a tenger már csak foltokban látszott,a környék sokkal inkább hegyvidéki hangulatot kezdett ölteni.

Felérve azt észleltük, hogy a háziak nem voltak otthon, de három túrázó-hegymászó már várakozott. Cobranco kikérdezte őket és kiderült, hogy a háziak nem sokára jönnek haza. A másnapi túra-útvonalunkról, a háborúban telepített aknák elhelyezkedéséről, felszedettségük állapotáról is információkat osztottak meg a kedves túrázók. Amíg tébláboltunk ott, ki is nyitották a kunyhót, - mert náluk volt a kulcs, - szétnéztünk a konyhában, ittunk pudva ízű vizet a csapból. Ekkor derült ki, hogy itt nincs villany, csak egy napelem és akkumulátor, a víz esővíz, tehát tiszta öko. Nem bántuk, de azért jó lett volna tudni, lesz-e itt férőhelyünk, vagy nem. A napi nagy izgalmak után felszabadultan nézelődtünk, amikor megláttuk a WC feliratú táblát, ami az erdőbe mutatott és nem távolság volt ráírva, hanem idő 2-0,36 perc, azaz 120-21,6 másodperc. Ennek értelmezésére két egymásnak ellentmondó elmélet is született: 1. a 2 perc akkor igaz, ha ráérünk nincs sürgető teendő, a 21,6 mp pedig akkor, amikor már sietni kell, 2. a 2 perc akkor igaz, amikor már a csak abban lehet bízni, hogy farpofák szorítása nem enged el idő előtt, ekkor azonban csak nagyon kis lépésekkel lehet közlekedni. Talán sose fogjuk megtudni mi az igazság, de mi megpróbáltunk utánajárni és megtekintettük a műintézményt. Megpróbálom nem időben kifejezni a távolságát a háztól, tehát olyan 57-70 m után kell jobbra letérni, egy - vastag gerendákból épített korlátokkal szegélyezett meredek sziklás – útra, de előtte egy forgókapura hajazó tábla állja el a gyanútlan pottyantani akaró útját. A tábla egyik oldalán a szabad a másikon a foglalt szó foglalt helyet, ez volt hivatott figyelmeztetni a helyet felkeresőt arra, hogy érdemes-e lemenni és helyet tud-e foglalni, vagy azt már valaki foglalja. Nem kell megijedni nem őrültem meg, hogy ilyen „hüje” mondatot írtam, a helyzet az, hogy ezzel akarok a Guinness rekordok közé bekerülni, az egy mondaton belül minél többször, értelmetlenül ismételt szó kategóriában.

Na, ha szabad jelzést látunk, akkor elforgatjuk, hogy a foglalt szó mutasson az út felé, így a következőnek nem kell lemennie és ott zavarni a bent lévőt a járkálással nyöszörgéssel hanem ezt fent senkit nem zavarva meg lehet tenni. Visszajövet után a szabad jelzésre kell állítani, megkímélve az elgyötört érkezőt. Lent a WC, tulajdonképpen egy budi, alul egy hordóval, de van kézmosó víz, folyékony szappan. A hely természetesen pottyantós, de luxus kivitelben, mert a falra felakasztva van egy kis – középen kivágott – négy lábú alkotmány (nem alaptörvény), ami direkt a megfáradt hágómászóknak készült. A megrögzött guggolóknak a falból kihajtható kapaszkodó is ami megakadályozza az eldűlést. Azt kell mondjam, nagyon átgondolt szerkezet, bár télen nem tudom mit csinálnak az erős mínuszokba. Aztán amikor kiröhögtük magunkat, visszamentünk, szerencsére már megjöttek a háziak, majd a vacsorához vettünk egy sört meg egy Fantát és lett belőle két Radler, és megettük a maradék rántott húsok nagy részét. Vacsi után megkaptuk a tetőtéri kis szobát emeletes ággyal, ami pompás volt, nem fújt a szél, ágyban lehetett aludni. A bringákról még leszedették velünk a málhát a medvék miatt. Ezt nem értettem minek, ha rajta van a málha a medve nem tud vele menni, vagy miért? A szobában félhomály uralkodott, mert csak egy pislákoló LED adta a fényt, de nekünk erre nem nagyon volt szükségünk, mert az egész napos élmények hatására elfáradtunk, a töltések elindítása után eltettük magunkat másnapra.

Ez a nap fantasztikus volt, volt látvány dögivel, küzdelem, ijedtség, félelem, felszabadult öröm, megelégedettség, és még egyszer látvány.

A következő napon a Velebit vad, emberek által nem nagyon járt vidékére készültünk, sok murvás és sziklás úttal, tehát várhatóan kalandos, vadregényes nap vár ránk.

 

3.nap(2018.06.20. Szerda (108 km 500 m szint???)

A reggel 7 órai kelés után konstatáltuk, hogy az alvás pazarul sikerült, na ja, hát persze az ágy nyilván jobb, mint a föld, a fejünk feletti tető pedig megóvott a szél keltette zajoktól, amiből előző éjszaka már ízelítőt kaptunk. Összességében – a puritán körülmények ellenére – kipihenten ébredtünk és csak a házból kilépve szembesültünk azzal, hogy a szél nem fáradt el éjszaka, sőt még ronda szürke felhőket is hozott magával, a hidegről nem is beszélve. Magamra rángattam a harisnyát és néhány hosszú ujjú felsőt, de melegem - a pakolás miatti mozgolódás ellenére - nem lett,. Szerencsére a háziaktól vételeztünk forró teát, ami a hő-háztartásomat kicsit a megmaradás irányába billentette, és az ízesítés (méz, citrom) miatt a víz kissé poshadt ízét sem éreztük. A málházás előtt, közben és után, Cobranco elkészített 10-20 „snittet” és már indultunk is a vadonba, ahol az előzetes tervek szerint a nap felét terveztük tölteni. A vadon szó jól kifejezte a tervek által leírt útvonalat, lakott terület nem szerepelt az itineren, ami a Velebit hegység észak-déli gerince mentén vezetett déli irányba. Indulás után az égbolt színe nem kifejezetten hasonlított az elvárt Cobranco-kékre, sokkal inkább a szürke 50 árnyalatát lehetett felfedezni vizslatás közben. Az aszfaltút burkoltan jelezte, hogy nem lesz ez mindig így – mármint burkolt - és se szó, se beszéd köves-murvás (burkolatlan) felületre váltott.

Mivel az Alan-ház nem a hágón helyezkedett el, ezért 6-7% meredekséggel is küzdöttünk, a már szinte megszokott szél mellett. Viszonylag hamar kiértünk a házat övező sűrű erdőből, ahol a lesben álló Bóra újra támadást intézett, de visszavertük, igaz némi sebességcsökkenést azért elszenvedtünk, azonban a kinyíló tér látványa bőven kárpótolt a kellemetlenségért.

 Tőlünk jobbra egy nagy leszakadás után hepe-hupás fennsík látványa fogadott, aminek a túloldalán újra magasra törő formák fogták satuba az előbb említett füves területet. A hágót már csepegő esőben, 1.406 m-en értük el, és nem csak az időjárás volt elkenődve, hanem mi is, tudniillik az utunk pont a nagy fekete felhő irányába vitt minket, oda, ahonnan a szél az esőcseppeket ránk pergette. A hőmérséklet is hagyott kívánnivalót maga után, hiszen június közepén az 1.400 m magasság ellenére is 10 foknál magasabbra számítottunk, de a magashegy a mediterrán vidéken is kiszámíthatatlan. A hágó után széles elég jó minőségű, murvás úton gurultunk lefelé, szerencsére a lejtés enyhe maradt, így a kövek, lyukak kerülgetése nem okozott gondot. Az út eleinte sűrű erdőben vezetett, majd egy kis ritkulás után újra láttuk a környező hegyeket, és az út mellett jobbra megint egy nagy – több száz méterrel alattunk elhelyezkedő – víznyelőt.

Ezen a részen a szél ereje megtört, alább hagyott, valószínűleg a környező gerincek miatt, de nem ejtettünk könnyet miatta. Időközben egy útelágazáshoz értünk, bár maga a szó kimondása nem okozott gondot, sokkal inkább azon neveké, amiket a táblákon láttunk. Némi tanakodás, térképnézegetés, GPS nyomkodás után kisütötte Cobranco, hogy nekünk a Mrkvište irány lenne a jó, el is indultunk erre, és csakhamar megtaláltuk a turistaházat,

ami az előbbi – kimondhatatlan - nevet viselte. Itt jobbra rákanyarodtunk a Gospic-ba vezető aszfalt útra és 6-7% lejtőn pillanatok alatt elvesztettünk 150 m szintet, a sűrű, dzsungelre emlékeztető erdőben. Mikor a nagy rohanás végén kibukkantunk az erdőből – ott, ahol néhány ház árválkodott – megpillantottuk a kék ég egy kis foszlányát, és reménykedni kezdtünk, egy kissé jobb időben. Itt már nagyon figyeltünk, mert a tervek szerint nem sokára le kellett térnünk Kugina Kuca irányába, a nagy figyelés közben majdnem nyulat gázoltam, de végül nem lett nyúlvacsoránk. Ezen a részen égig érő fenyőfák között vezetett az út, teljesen olyan volt a feeling, mintha az Alpok ösvényein suhannánk. A nekünk kellő útelágazást szerencsére tábla jelezte, s mi hallgattunk rá, és máris kezdetét vette az úttalan-út túra. A következő 2 óra történeteit összefoglalnám 1-2 mondatban, mert túl sok kilátás nem adódott a sűrű erdőben. Az út minősége csomagos túrához nem volt tökéletes, szinte végig sziklás, köves, rázós részeken haladtunk,

 de az időjárás szerencsére meggyógyult. Sokat mentünk felfelé, majdnem 1.300 m-ig kapaszkodtunk, majd egy rövid gurulás után értük el a Kugina Kuca turistaházat (1.180 m), ahol az ablakokra felragasztott sok matricától ihletet kapva, mi is ragasztottunk. Ezután még egy rövid rázós szakaszon zárt erdőben haladtunk, majd hirtelen kitágult a látóhatár, az út egy meredek sziklaletörés peremén vezetett,

 emiatt a fák nem zavarták a kilátást. Meg is álltunk, ettünk ittunk, de főleg tátottuk a szánkat, amit az evés-ivással egy időben nehéz volt kivitelezni. A távolban a Velebit gerincei, csúcsai látszottak,

az előtérben egyre több helyen kandikáltak ki csupasz szikla alakzatok a zöld masszából,

 mintha egy óriás jó régen, nagy zöld lepellel letakarta volna a tájat, és az idő vasfoga kifogott volna a terítőn, ami a hegyesebb részeken már foszlásnak indult, látni engedve a rejtegetni kívánt dolgokat.

 Cobranco Kukovi-nak (kakastaréj) hívta ezeket a sziklás csúcsokat.

Innentől látványos útvonalon gurultunk lefelé, de a helyenként mély, folyós murva nem engedte a haladást,

 a vadászsólyom nem figyeli úgy a prédát, mint ahogy mi figyeltük az utat, emiatt menet közben a tájból nem sokat érzékeltünk. Az információ hiányt enyhítendő sűrűn megálltunk nézelődni.

 A nagy óvatosság ellenére Cobranco egyszer eldobta a bringát, szerencsére alacsony sebesség mellett és sem emberben, sem technikában nem esett kár. Na, ez a része a túrának nagyon látványos volt bármerre néztünk pompás tájat láttunk.

 Az időjárásnak szentelnék egy teljes mondatot, mert megérdemli, szép kék égre tekinthettünk fel, a hőmérséklet is teljesen túra-barát tartományba lépett, röviden: semmi kifogást nem lehetett találni, azaz mégis, egy kis szél még maradt. Mi fent a gerinc oldalában haladtunk és a mélyben sziklás horpadások – víznyelők – és egyéb változatos karsztformák váltották egymást.

 Egy nagy alagút után megálltunk szétnézni

 és megtekintettük a környék akna-térképét – amit Cobranco hozott magával és az Alan házban egyeztetett róla a túrázókkal. A térkép látványa számomra nem okozott katarzist, inkább értelmetlen ostobaságnak tűnt az idő távlatából az aknák elhelyezése, persze akik ezeket letették, mind a haza szolgálatának lázában égtek, jelentsen ez bármit. Ma meg már vagy elfelejtették, hogy hova tették őket, vagy már meg is haltak, emiatt az aknamentesítés csigalassúsággal halad, gondolom a nehéz terep is akadályozza a felszámolást. Az alagút után egy meredeken emelkedő szerpentint követően, csodálatos sziklaformák álltak sorfalat az utunk mellett

és sziklamászó helyeket bemutató táblákra is leltünk.

 A mászó-sziklák után az utunktól balra hatalmas leszakadás éktelenkedett aminek peremén haladtunk az egészen jó minőségűvé vált murvás úton.

 A látvány itt volt a legjobban szemet gyönyörködtető, itt volt a legtöbb függőleges, hófehér sziklataréj, amik úgy emelkedtek ki a zöld növénytengerből, mint a Titanic-ot felnyársaló jéghegyek, a kék tengerből. Csak álltunk és néztük, fényképeztük a látványt, alig tudtunk szabadulnia lebilincselő látvány béklyójából.

 Aztán, csak újra nyeregbe pattantunk és néhány perc után elértük az aszfalt utat, 940 m magasságban és innen a tengert is megpillantottuk.

Nagy gurulást vetített előre, hogy 17 km alatt kell 940 m szintet veszíteni. A sűrű erdővel borított szemközti hegyoldalban jól követhető volt az út vonalvezetése, és a meredeksége is durvának ígérkezett. Még vettünk magunkra némi ruhát a guruláshoz és kezdetét vette a nagy vágta, amihez, ha hús-vér lovunk nem is volt, de a vasparipánk igen. (na jó, ha ragaszkodunk pontossághoz, akkor nem vas, hanem alu, de a mienk). Az ereszkedés első szakasza szinte egyenes úton történt, egy hosszú nyújtott kanyar bonyolította a helyzetet, 800 m magasságban elfogyott az erdő és a megszokott, mediterrán szikla-sivatag kezdett érvényesülni, egy kis fűvel gazdagítva. Innen egy balkanyar után szélesebbé vált az út és a tengerre is adódott kilátás, ami igen kellemessé tette a gurulást. Már a Pag sziget, különböző részei is felismerhetővé váltak,

 bár még mindig repülőgép perspektívából tekintettünk le rá. Olyan 600 m magasságban csatlakoztunk be a Gospic-Karlobag útba és a nap további részére vonatkozó terv szerint legurulunk Karlobag-ba, fürdünk, eszünk, nézelődünk, majd tovább kell mennünk déli irányba Starigrad-Paklenica-ig. Erre jó sok idő kínálkozott, hiszen még csak 13:13-at mutatott az óra. A gurulást többször megszakítottuk kilátó-pontok kedvéért,

 illetve a saját kedvünk miatt, mert be akartuk szívni a pazar látványt.

 Karlobag-ot délután két óra körül értük el, lementünk a partra, szemügyre vettük a híres templomát,

 majd kezdetét vette a burleszk-filmbe illő étterem-mustra. Cobrano – valami miatt - akkor érzi jól magát, ha időt, fáradtságot nem kímélve, minden étkezőhelyet végig járhat, a kínálatot és az árakat összehasonlíthatja, és mint egy információ-gömböc tudja meghozni a – világ további sorsára döntő jelentőséggel bíró – döntést, vagyis azt, hogy hol fogunk ebédelni 1,5 nap vadonban töltött idő után. Én meg el lettem volna vajas kenyérrel is, bár vajam az nem volt,illetve,lehet,hogy mégis,a fülem mögött. Na, szóval végig jártuk a lehetséges helyeket, ahol a kutya sem volt és kiderült, hogy a legelső a legjobb, ennek úgy megörültünk, hogy nem is ebédelni mentünk, hanem fürödni. A helyi tengerpart köves, kavicsos benyomást keltett, de épített betonúton tudtuk könnyen megközelíteni, ami nem is csoda, hiszen a fürdésre vágyók száma – érkezésünkkel – megduplázódott. Mire Cobranco elhatározta, hogy be kellene menni fürödni, én már be is vágódtam a Bóra miatt hűvös vízbe,

 és jót lubickoltam. Aztán a partról szemügyre vettem a kilátást, ami igen tetszett, a mélykék tiszta tenger, a fehér-zöld tarka színben játszó Velebit és a távolban a Pag sziget ,

 és akkor a városka rendezett házait nem is említettem.

 A megfagyás után, – na, jó mondjuk inkább felfrissülésnek, – visszagurultunk az első étteremhez és nagy bátran beültük, és reméltük, hogy a személyzet észre fogja ezt venni, mivel rajtunk kívül egy teremtett lélek sem akart táplálkozni. Mondtam is Cobranco-nak a strandon, hogy a nagy kihaltság miatt lehet, hogy előző napi/heti kaját fogunk kapni, akkor még ezt csak poénnak szántam, de sajnos lett igazságtartalma a viccnek szánt kijelentésnek. Cobranco sült lábasfejűt rendelt én meg valami nem tengeri húst (talán Pleskavica), a nagy melegre való tekintettel 2 sör és 1 Sprite volt hivatva a hidratáltságunk fenntartására. A polip alkatrészei úgy néztek ki, mintha bicikli belsőt metéltek volna fel 3 cm-es darabokra és rántották volna ki, nekem az íze is arra hasonlított, bár az étel kinézete, szervírozása nem hagyott kívánni valót maga után.

 Az ebédem 2 szelet igazán ízletes zamatos húst és sült krumplit tartalmazott, amiket jó étvággyal meg is ettem. Cobranco nem bírt a polippal, a maradékot elhelyezte a kis műanyag dobozkájában, amiben eddig az „R” hús lakott. Ebéd közben jól kibeszéltem a polipok furcsaságait, pl. hogy bennük nem vas tartalmú fehérje (hemoglobin) a felelős a szervezet oxigén ellátásáért, hanem a réz tartalmú (hemocianin), emiatt a vére nem piros, hanem oxigéndús állapotban kék. Ebéd után – fél négy felé - felcihelődtünk és elindultunk újra a Magistrala úton, hogy elérjük a napi célt, Starigrad-Paklenica-t, a távolság nem tűnt leküzdhetetlennek, hiszen kb. 45 km-ről volt szó. A tökéletes aszfalton, alig forgalomban próbáltunk haladni, de nekem ennyi ülés és evés után nem nagyon akartak a lábaim életre kelni, emiatt Cobranco megelőzött és be is szólt, lehet, hogy neki a kalamáriból származó réz segítette az oxigén cseréjét. Nagyon jó kilátásban volt részünk, a nap oldalról hátulról világította meg az előttünk elterülő hegyeket, szigeteket, na meg a megunhatatlan-kék színű tengert.

 Az út vonalvezetése látványügyileg igen jónak mondható, de bringás szempontból nem tökéletes, mert alig van vízszintes része, végig fel-le hullámvasutaztunk, bár ehhez már szinte hozzászoktunk. Rengeteg uvala, alias keskeny mélyen benyúló öböl állta utunkat,

 amiket az út szolgaian megkerült, természetesen nem szinten. Igazi települést nem láttunk, de időnként feltűntek néhány házból álló üdülő szerűségek. Az egyik ilyen kihalt házakkal szegélyezett részen Cobranco hirtelen dalra fakadt, amitől majdnem leestem a nyeregből, mondtam is neki, hogy legközelebb, ha ilyen késztetése lenne, szóljon, hogy felkészülhessek. Valamikor 19:45 körül értük el a tervekben szereplő Starigrad-Paklenica települést, ahol meglepő tömeg fogadott, rengeteg kemping, szálloda, autók, emberek. A bőség zavarával küzdve nézegettük a kempingeket, de végül maradt az itthon betervezett Igor nevű, ahol szintén tumultus fogadott, de sikerült a két szabad sátorhelyből az egyiket elfoglalni a tenger partján. Ahogy néztük, nem volt senki más sátorral, ez már egy letűnőben lévő kor kempinges kelléke, ma már a lakóautó, vagy a lakókocsi a népszerű. Cobranco megbeszélte a tulajjal, hogy a sátortól néhány méterre található grillezőnél lévő konnektort töltésre használhassuk, így a telefonok, akkuk új erőre kaphattak.

Sajnos Cobrancot utolérte a lábasfejű bosszúja, sűrűn látogatta a WC-t egy nagy tekercs papírral, ami általában a filmben megszokott kellékként szerepel, most azonban nem csak látványelemként, hanem rendeltetésének megfelelően is bemutatkozott. Nem lehet tudni, hogy az étek frissességével, a rézzel, vagy mi egyébbel volt a gond, de a következő napra is kiható rosszullét nem jött jókor, már ha egy ilyen jöhet jókor egyáltalán.

A sátrat úgy állítottuk fel – a két kínálkozó lehetőséget figyelembe véve -, hogy másnap árnyékban legyen, mert a tervek szerint súlyok nélkül terveztük meglátogatni a kanyont és nem szerettük volna túlhevíteni a kajákat. Ez a nap nagyon sok különböző impulzust tartogatott, volt hideg szél, kis eső, nagy felhő, kék ég, hőség, hűs tenger, murvás és köves út, aszfalt, óriási gurulás, magashegyi és tengerparti látvány, étterem, vadon, szóval majdnem minden, ami egy túrán egyáltalán előfordulhat, és mindez egy napba sűrítve.

 A sok élménnyel eltelve mentünk aludni, és reméltük, hogy a következő napon is kegyeibe fogad az időjárás.

 

4. nap 2018.06.21. Csütörtök (77 km 601 m szint???)

Az éjszaka eleje nem telt eseménytelenül, mert a környéket benépesítő német lakókocsis közösség egyöntetűen úgy döntött, hogy muszáj – a lakókocsi elé kihúzott napernyő alatt – félrészegen, éjfélig, hangosan történeteket mesélni és azokon ordenáré módon, hangosan röhögni. Lehet, hogy jók voltak az anekdoták, de a zajnak nem nagyon örültünk, mivel inkább aludtunk volna. Igaza van Cobranconak a vadkempinget illetően, az erdőben nincsenek ilyen jellegű zajok, jobb ott pihenni, de Horvátországban nem kockáztattunk, így nekünk a zajos kemping jutott.

 A hely ,mármint a fekvése,meglepően jó volt,Starigrad külterületén,Seline falu elején egy kis homokpadon feküdt,közvetlenül a tenger mellett,remek kilátással a szemközti Pag szigetére.

Reggel hét óra felé keltünk, mert a környék látványosságát még a turisták ébredése előtt meg akartuk tekinteni, elkerülendő a tülekedést. A terv: megnézzük a Paklenica szurdokot üres bringákkal, majd felmálházunk és elindulunk a Pag sziget meghódítására. Valami hiba csúszhatott az időjárás egyeztetésbe, mert a következő napra 20 mm esőt jósoltak a meteorológusok, ami gondolkodásra késztette Cobrancot már kora reggel, de ez egy későbbi történet. A kerékpárokról leszedtük a csomagokat, betettük a sátorba őket, majd elindultuk a kanyon hódítására. Az alvó kempingből balra kihajtva, majd 1km út után hirtelen jobbra fordulva, máris a tett színhelyére vezető úton jártunk. A korai óra ellenére a Cobranco-kék égről tüzesen süt(ött) le a nyári nap sugára, na, nem a juhász bojtárra, hanem a túra bringásra, de ez a lényegen nem változtat, igen meleg kezdett lenni. Közben Cobranco megjegyezte, hogy Istvánpisti tömegétől, csak a térfogata kisebb, ami azt jelenti, hogy a fajsúlyom nagy, lehet a T1000-esét is meghaladja, akkor talán mégis igaz, hogy én vagyok terminátor (élő szövet a fém vázon).

A kanyonba vezető út elég siralmas képet mutatott,

de,csak a tudatlanoknak,ugyanis a lepukkant házak,Cobranco szerint a népi építészet remekművei és eredeti állapotukban meghagyva skanzenszerüen sorakoznak,nagy részük,konobának átalakítva hívogatja a túristákat.

Alig mentünk 1 km-t, máris elértük a nemzeti park bejáratát,

 ahol a helyi ember elmondta, hogy 2 km-t lehet bringával felmenni, de mehetnénk mindenféle monti ösvényeken is ha nem lenne elég ez a horribilis távolság.  A belépő fejenként 2,7 eFt-ot kóstált, de hát egyszer élünk, így beruháztuk a jelentős összeget. Ahogy utána számolok, ez fajlagosan a világ összes autópályájától drágább, 1.350 Ft/km, de azért nem akarok igazságtalan lenni nyilván utána még jelentős hosszúságú gyalogtúra utak vannak, a mi problémánk, hogy kerékpárral vagyunk és nincs időnk gyalogosan szétnézni a környéken. Az ár feletti polemizálás után elindultunk a Winnettou tanösvényen és száraz patak, száraz partján hajtottunk a viszonylag széles kanyonban.

 A tanösvény neve nem véletlen, itt forgattak Karl May regénye alapján a ’60-as években az indiános filmeket (fiatal koromban nagyon szerettem ezeket a regényeket). Gyakorlatilag teljesen kihalt területeken haladtunk, a jövendő turistái még az esti sörözés okozta fáradalmakat pihenhették ki, mert a kanyonban egy teremtett lélek nem volt.

 Amikor a kanyon, kanyon alakok kezdett ölteni – szűkülni kezdett, ahogy egy rendes kanyon szokott -, már megláttuk az aranylelők (korán kelők) autóit is, bár nem voltak sokan.

 A parkolóban már volt némi autó, amik tovább szűkítették az amúgy sem bőséges helyet, de nem kellett aggódnunk, mert itt volt a vége a bringás kirándulásnak. Kint maradtam, Cobranco bement szétnézni, videózni, én hosszabb várakozásra készültem ,ezért nagyon meglepett, amikor 10 perc után – borús ábrázattal – feltűnt és kiderült, hogy a kamera akkui a kempingben maradtak. Nem volt mit tenni, elindultunk lefelé, mert a fejkamera működőképes maradt, így lett erről a részről is film. A visszaúton egészen más arcát mutatta a szurdok, jól mutattak az égbe törő fehér sziklái,

 bár az előző nap sziklaalakzatai előtt simán tiszteleghettek volna. A 2km-es úttal pikk-pakk végeztünk és alig eszméltünk fel, máris a főútnál jártunk, ahol nem a kemping, hanem a bolt irányába fordultunk és jól bevásároltunk. Innen már tényleg a kempingbe gurultunk, összepakoltunk és már délben sikerült is elindulni a Pag sziget meghódítására, bár a következő napra ígért hidegfront és özönvíz kissé elbizonytalanított minket. Még kb. 10 km volt hátra a Velebiti-csatornából,

melynek végén érdekes földrajzi helyzet fogja bonyolítani, a jó irány megtalálását. A déli indulás miatt, majd elolvadtunk a napon, már alig vártunk egy jó kis csobbanó helyet, amit Modric – a horvát labdarúgó nevével megegyező nevű - településnél találtunk meg.

 Az út lement a tenger szintjére, meg mi is, de teljesen, belegázoltunk a sekély homokos tengerbe, aminek hőmérséklete rétegesen hideg-meleg volt. A felső 30-40 cm meleg, az alatt fél méteren át piszok hideg, majd alatta újra langy meleg volt a víz, csak uszályúszásban volt kellemes, bólya-úszásban – állva, taposva – nem. Erről is, mint a nagy szélről a Bóra tehet, ami felkavarta, összezavarta a vizet.

Erről az összezavart vízről eszembe jutott, egy ide abszolút nem tartozó dolog, de leírom, hátha nem haragszik meg az a 2-3 ember aki elolvassa. Azt hallottam, hogy a neten kering sok marhaság pl. lapos föld, de most nem erről akarok írni, hanem arról, hogy „a víz DNS-ét elrontja! a mikrohullámú sütő, emiatt nem szabad olyan vizet inni, vagy ételt enni, amit a „mikróban” melegítettek”. Aki ezt leírta az hülye – így „ly”-nal -, aki elhiszi az tudatlan, érdemes lenne képeznie magát, - bár már ahhoz is sok ismeret kell, hogy az ember felismerje a hibás tanítást, emiatt nem biztos, hogy a netről kell ezekhez hozzájutni, kivétel a Cobranco túráinak leírása. Ugyanis a víznek nincs DNS-e. DNS-e az élőlényeknek van, a magyar, három betűs rövidítés a dezoxiribonukleinsavat takarja, míg a víz molekulája 3 atomból áll (2 db hidrogén és egy db oxigén), szimplán H2O a vegyjele. A DNS az élőlények genetikai információját tárolja és brutálisan bonyolult szerves molekula, mi köze lehetne víznek a DNS-hez, amiben csak akkor van DNS, ha valamilyen élőlényből belekerül, pl. belepisil, beleköp, , belepereg a szőre, de a csapból nem ilyen szennyezet vizet szoktunk vételezni. Na, még egy kis ismeretterjesztés: a víz ún. dipólus molekula, - gondoljunk rá úgy, mint egy babszemre -ami a két végén más-más töltésű. A mikrohullámú sütőben 2,45 GHz-es (gigahertz, 1 milliárd rezgés/mp) elektromágneses rezgést keltenek, a változó mágneses tér kölcsönhat a vízmolekulák töltésével és másodpercenként 2,45 milliárdszor forgatja jobbra-balra. Emiatt a molekulák egymásnak ütköznek és felgyorsulnak, amitől a víz felmelegszik -, tehát ez egy fizikai beavatkozás, nem kémiai, mert az eredeti vegyület (víz) nem változik meg közben. (Amit az átlagember hőmérsékletnek mond, az tulajdonképpen az anyag részecskéinek átlag sebességével arányos energia állapot.) Na, szerintem a három olvasómból most veszettem el kettőt.

Vissza a történésekhez:

Ettől függetlenül a nagy hőségben kellemesen felfrissültünk és már mentünk is tovább, bár én már tudtam volna valamit enni, és diétát sem kellett tartanom. Ahhoz, hogy a Velebiti-csatornát a Novigradi-tengertől elválasztó szoroson átkelhessünk, először felmásztunk 100 m szintet, ami a kilátásnak kifejezetten jót tett, a Velebit nagyon pompásan mutatott az északi oldalon,

 majd nagy nehezen átkeltünk az autópálya felhajtón és máris behajtottunk egy kemenceszerű részbe, ahol a sziklába vájt útvályú úgy ontotta a meleget, hogy a gonosz boszorka is megirigyelhette volna. Kisvártatva elértük a Maslenica hidat (315 m hosszú), ami átível a keskeny tengerszoroson.

 Megálltunk, szemrevételeztük a vörös színben pompázó, monumentális hidat,

 melyet 1993-ban építettek újjá a horvátok miután visszafoglalták a területet a szerbektől. A hídon megint brutálisan fújt a szél jobb oldalról,a tengeri kanyon horrorfilmbe illően vezette a fuvallatokat,

alig lehetett egyenesen menni a lökések miatt, szerencsére a forgalom nem volt túl veszélyes,

 így épségben átjutottunk.Természetesen a kötelező fotókat elsütöttük.

 Innen viszonylag ingerszegény környezetben haladtunk a Novigradi-tenger északi partvidékén, messze a víztől, olyan igazi zergejárta vidéken, arra gondolni sem merek, hogy a zergék, a nagy szőrős télikabátjukban, hogyan bírhatják ezt ki, ahol mi is majd’ megdöglöttünk a melegtől. Ezen az állapoton szerettünk volna változtatni, meg fél három felé jó lett volna ebédelni is, emiatt a tenger észak-nyugati csücskében megbúvó Posedarje települést szemeltük ki fürdésre és evésre. Először megálltunk egy boltnál, ahol Cobranco bevásárolt, én kint tikkadtam az árnyékban, amikor megjelent egy ócska Mercedes teherautó, aminek platóján csak fémből készült lomok voltak, pl. sparhelt, mindenféle lavór, ócska hűtő, mosógépek, stb., olyan ószeresnek tűnt az egész jelenség. Olyan érzésem volt, ilyet én már láttam valamikor régen, de valahogy mégse ilyen volt. Aztán a zakatoló gépezet megállt, és a sofőr mellől leszállt egy olyan alak, hogy rögtön megvilágosodtam, mikor láthattam hasonlót. Hát, vagy 50 évvel ezelőtt, de az lovas kocsi volt. Aki leszállt a gépről, az egy olyan brutális – nem találtam jobb szót – cigány nő volt, hogy csak na. Fiatal, 30 alatti lehetett, a tömegének mérőszáma sem haladta meg a koráét, de a fogainak száma jelentősen elmaradt ezektől. A mezítlábas papucsból kikandikáló, sarkán lévő repedések olyan mélyek voltak, mint a Verdon kanyon, és a bajsza, az meg, hát arra nincsenek szavak. Már majdnem sajnálni kezdtem a sofőrt, amikor a nőszerű elment előttem, be a boltba, ekkor meg a bukéja csapta meg az orrom. Idáig jutottam a gondolataimban – ami az erős napsütésnek is köszönhetően csapongott -, amikor Cobranco végre megjött a hideg italokkal, amiket már csomagoltunk is el. Innen hirtelen legurultunk a tengerpartra, ahol pompás fürdőhelyek, és árnyékos padok várták, hogy végre igénybe vegyük szolgáltatásaikat, és mi nem is várattuk őket sokáig. A víz fantasztikus volt a nagy melegben, a kaja, az meg bármikor jó, főleg nekem. Fürdés közben jól megnéztük a kelet felől közeledő fekete felhőket, és az előrejelzésekre is vetettünk néhány pillantást, bár ne tettük volna! Az erős hidegfrontot továbbra is mondta a jós, hideggel, széllel, jelentős esővel, aminek hatására Cobranco szürkeállománya mozgásba lendült, de ez ott a parton még nem derült ki, csak később. A kaja és fürdés után elindultunk és Posedarje-ből kihajtottunk a D8-as útra, az eredeti terveknek megfelelően észak-nyugat irányba, hogy a Pag szigetet elérjük. Alig mentünk 2 km-t, amikor Cobranco szólt: állj, állj, állj! Éppen az autópálya-híd alatt jártunk, jó volt egy kis árnyék, hát megálltam. Aztán kiderült, közben fejben átdolgozta a tervet olyanra, ami figyelembe veszi az időjárás változást is. Az új terv úgy szólt: kihagyjuk Pag-ot, Rab-ot és azonnal lemegyünk Zadarba, ahol fogunk másnap reggel egy kompot és a hidegfront alatt áthajózunk Mali Losinj-ba, ahova amúgy is mennénk, de egy kicsit előrehozzuk. Ez azért is jónak tűnt, mert Mali Losinj észak-nyugatra, kb. 180 km-re fekszik Zadartól, emiatt a hajó a hidegfronttal szemben fog haladni, ami lerövidíti az esős időszakot. A neten gyorsan megnéztük mikor megy hajó és mennyi a menetidő, az eredmény: másnap reggel 8-kor indul és 6-7 órát ringatózik majd a habokon a komp. A döntés megszületett, az új napi cél Zadar lett, emiatt visszafordultunk és kellemesen legurultunk majdnem Posedarje-ig és a kereszteződésnél jobbra fordulva rátértünk megint a D8-as főútra. Az út minőségével semmi probléma nem volt, mint ahogy eddig sem, viszont a forgalom egyre nőtt, a táj gazos, termőföld sehol, az út pedig fel-le haladt, jó sokat másztunk.

A horvát autósok nem voltak előzékenyek, főleg a teherautók, buszok jöttek túl közel, beletolultak az aurámba, ami nem csak, hogy zavart, de féltem is, hogy valamelyik elvéti a manővert, én meg nem látom többet a családot. Rinyáltam is Cobranconak, aki egy idő után igazat adott, és amikor már csak 7 km-re voltunk Zadar-tól, letértünk balra (6011-es útra), hogy egy kis forgalmú úton, nagy kerülővel (+14 km) érjük el a célt. Ez az út jó választásnak bizonyult, nemcsak a gyér forgalom miatt, hanem azért is, mert olyan látványban volt részünk, ami ezen a túrán még nem adatott meg. Azonban ez a látvány nem felemelő mivolta miatt került fontos helyre, hanem az emberi ostobaság, gonoszság, elvakultság szörnyű mementójaként. Az utunk során a kis településeken, melyeken áthaladtunk, egyre-másra láttunk kiégett, tető nélküli üszkös falú lakóházakat, a hozzájuk tartozó telken ember magasságú gazzal, miközben a szomszéd telkeken teljesen normális házak álltak. Valószínűleg az elpusztult házakban szerbek lakhattak, akik vagy maguk gyújtották fel házaikat, vagy az őket elkergető horvátok, de megdöbbentő volt, hogy a háború után 25 évvel – Zadartól, a nagyvárostól 10 km-re - ilyen állapotokat találtunk. Mondjuk a szerbekre joggal haragudhattak a horvátok, mert a háborúban sok borzalmas tettük volt, de egy idő után már a horvátok sem sokban maradtak el tőlük. Nem nagyon értettük, miért nem bontották le a romokat, miért nincs a helyükön új építésű ház? Aztán Zemunik Donji-nál vettünk egy éles jobb kanyart (6040-es út) és megkezdtük a Zadart délkeletről bekerítő hadmozdulatot, ha mindjárt csak két fővel is, de milyen két fővel? Ezen a részen hosszú kilométereken keresztül megműveletlen, elvadult területek mellett vitt az utunk, talán az aknák miatt nem termeltek itt semmit, vagy a föld minősége volt az ok, de számunkra nem derült ki. Egy burkolatlan úton lehetőség lett volna rövidítésre, de a gyalogos felderítés után letettünk róla, mert nagyon rossz minőségű sziklás utacska volt, a két oldalán a cserjés, gazos területeken, olyan mennyiségű szemetet raktak le a helyiek, hogy úgy döntöttünk, inkább a hosszabb, de aszfaltos úton megyünk, nehogy a sok üveg, cserép, és egyéb törmelék miatt a gumik kileheljék lelküket, mert ezt nem vettük volna a lelkünkre. Ilyen szemétdomb láncolatra, amit itt láttunk, még a Lyukóban lakó népek is igen büszkék lehettek volna, mi pedig egy kicsit otthon éreztük magunkat, sajnos. Aztán az út hosszan, nyílegyenesen haladt Zadar reptere mellett, de a táj érdektelensége mit sem változott.

 Fél hét felé, a 120. emelkedő tetejéről végre megpillantottuk a - kb. 3 km-re lévő – tengert, ami előre vetítette, hogy már nem lehetünk nagyon messze, de még nem tudtuk merre kellene menni a kompállomás felé. Ekkor már jóval Zadar-tól délre jártunk, és a part elérése után még 5-10 km-re saccoltuk a város központjának távolságát, és még se szállás, se jegy, se vacsora. A partig gyorsan legurultunk (90 m-ről 5 m-re) és egészen jól haladtunk Zadar felé, de közben Cobranco már a susnyást figyelte, a táborhely lehetőségek miatt. Egy helyen meg is állt, de nem tudott bemenni a kecsegtető helyre, mert egy banyapók (Gyűrűk ura után szabadon) állta útját, a végén nekem kellett pókmentesíteni a bejáratot, hogy be tudjunk hatolni, az egyébként jó vadkemping területre. Végül mégis tovább álltunk, - de megjegyeztük a helyet „B” tervként, -mert mindenképpen meg akartuk keresni a kikötőt, hogy a másnapi induláshoz legyen helyismeretünk. Még jó hosszan mentünk a bevezető négysávos út járdáján, amit szemétdombokkal fűszerezett dzsumbuly határolt, majd a GPS-re hagyatkozva balra lekanyarodtunk, és eleinte azt hittük eltévedtünk. Ugyanis az út iparterületeken vezetett át, ahol óriási olajtartályok között kanyargott, sorompókat, teherautó portákat kerültünk meg és szinte vártunk, mikor ordít ránk egy vad hang valamit horvátul, pl. azt: "mit kerestek ti itt". Aztán kiderült, hogy jogszerűen tartózkodunk, haladunk az úton, ugyanis ez vezet a hajó terminálhoz, amihez közeledve, megtaláltuk az első horvát kerékpárutat, hogy világos legyen, számunkra az elsőt. A kikötő óriási területen helyezkedett el, nemcsak személyszállító, de sokkal inkább teherhajó terminálok foglalták le a környező tengerpartot. Nagy nehezen elvergődtünk a számunkra fontos épületig és Cobranco berontott, mint a viccben, a vadnyugati kisember a kocsmába. Ha valaki nem ismerné a szakállas viccet, azért leírom, tehát: Berontott a kocsmába ordítva az egyik cowboy, „ki festette a lovamat kékre?”, mire felállt egy tagbaszakadt rossz arcú bandita és mondá „ÉÉÉÉN”. Erre a kisember halkan, szinte meghunyászkodva: „csak szólni akartam, hogy megszáradt, lehet lakkozni!”

Cobranco jött is néhány perc múlva és kérdezte van-e lakk nálam, ja nem, ez csak a viccben van így, itt más volt a helyzet. Tehát, lesz hajó másnap, de már nincs sok jegy, lévén másnap péntek és sokan akarnak majd utazni, emiatt célszerű nekünk most, este fél nyolckor megvenni a jegyet. És mivel ez tűnt ésszerűnek nem is utasítottuk el ezt a lehetőséget és beruháztunk a másnapi ítéletidőre egy kis szállásra, és utazásra, ez az igazi egyet fizet kettőt kap opció. A jegyet fejenként 118 Kuna-ért adták, ami nem vészes, - kicsivel 5.000 Ft felett – és ezért a pénzért a hajó reggel 9-től 16:30-ig nyújt majd védelmet az eső – és akkor még azt gondoltuk, a hideg – ellen. Erre a napra már csak két feladat volt a szállás keresése, és a vacsora, de ahogy szokott lenni, a kaja nem volt fontos, így a kikötő környéki romos- egykori ipari - objektumokat vettük szemügyre, de nem voltak alkalmasak szállásnak (üvegtörmelék, emberi ürülék, stb. ) emiatt már erősen szürkülő időben visszamentünk a főút melletti járdára és tekertünk a város felé jó 2 km-t, de nem volt jó hely, viszont lett egy Lidl, amibe be kellett menni. Innen visszafordultunk és egy pompás, 30 cm magas betonszegélyen ülve megettük a vacsorát, ami nekem jól esett, pedig se szék, se asztal, se szép kilátás nem volt,viszont sötét az igen,de azért betaláltam a szájamba.

 Innen visszamentünk arra az útra, ahol először azt hittük, hogy az ipari zónába mi nem mehetünk be és itt egy kis ösvényen Cobranco beoldalgott és diadalittas tekintettel tért vissza 5 perc múlva, amíg én álldogáltam világítás nélkül az út mellett. A kis ösvényen bementünk és milyen meglepő, találtunk egy szemétdomb halmazt, de volt ezeken túl egy kis terület ami jó volt a sátorhelynek, és ide le is tettük az éjszakai szálláshelyünket, miközben ment a TV-ben, és/vagy kivetítőn a Horvátoszág-Argentína meccs. Olyan zajok szűrődtek hozzánk, amiből kiderült, a helyieknek jól áll a szénája, mert nagy volt az üdvrivalgás, de reméltük nem lesz hosszabbítás és nem lesz olyan zajos az éjszakánk, mint előző nap. Becuccoltunk a sátorba, megnéztük az előrejelzést újra, - ami szerint a hajó indulása körül ér ide az eső, ez jó hír volt, mert volt rá esély, hogy szárazon fogjuk elrakni a sátrat és elérni a hajót, - majd felkészültünk az alvásra és kisvártatva végrehajtottuk.

 

5 nap 2018.06.22. Péntek (25 km 223 m szint)

Az éjszaka szerencsére alvással telt, a focival összefüggő szurkolók által keltett zaj elcsitult és az esőt is sikerül megúszni, ami nagy fegyvertény, mert nagyon rossz lett volna esőben összepakolni. Ezzel már el is érkeztünk reggel fél héthez, amikor felkeltünk és összepakoltunk. Ekkor láttuk igazán a táborhely környéki szemétdombot,

 ahol építési hulladék tette ki a nagyobb részt, de volt egyéb itt nem részletezendő kidobott izé is. Nem keltett bennem bizalmat a helyiek iránt, viszont a bokrok cserjék jótékonyan takarták - az útról nézve - az igénytelenség eme megnyilvánulását. Mivel a hajó -.amire a jegyünket megvettük még előző nap este – a menetrend szerint 9 órakor indult, ezért mi is jó korán már fél 8 előtt elindultunk a 2,5 km-re lévő kikötőbe nehogy lekéssük a fedett helyet, ami terveink szerint egész nap meg fog védeni - a beígért rossz – időjárás viszontagságaitól. Persze nem a hajó lekésésétől való félelmünkben indultunk 1,5 órával a hajó indulása előtt, hanem azért mert megnéztük a műholdképet és megijedtünk a látványtól. A front felhőzete, és vele az eső, igen nagy sebességgel közeledett, emiatt jobbnak láttuk a kikötő fedett részében eltölteni az indulásig lévő időt. Az ismert úton ripsz-ropsz elértük a célt, már 7:40-kor ott lebzseltünk a terminálon,

 ahol meglepve láttuk, hogy a menetrenddel ellentétben nem 9 órakor, hanem 9_30-kor indul a hajónk. Az időt evéssel, evéssel és evéssel ütöttem el, miközben Cobranco fáradhatatlanul bejárta a környéket, mint egy Duracel nyuszi.

Aztán eljött az idő és 8:30 körül elnyelt minket a hajó,

 bár jobb dolgunk volt, mint Pinocciónak a cet gyomrában. Ja, nem, Ő csak azt hazudta, hogy elnyelte, a valódi halgyomor-lakó, Jónás volt. A hajó bélrendszerében egy szigorú matróz megmondta hova tegyük a bringákat és oda is kötötte őket, hogy hánykolódás közben ne tegyenek kárt a környezetükben elhelyezkedő értékes autókban, motorokban.

Elfoglaltuk a helyünket az utastérben, ahol hidegebb volt mint kint, de ennek akkor még nem tulajdonítottunk jelentőséget. Aztán 9-kor leszakadt az ég mindenki bemenekült a fedélzetről, csak Cobranco rótta a létrákat, folyosókat rendületlenül,

 és  dacolt az arcába csapó hullámokkal, zord széllel, mint a rendíthetetlen ólomkatona a Grimm mesében. Csak vicceltem, mert kíváncsi voltam, figyelsz-e kedves olvasó, természetesen az író: Andersen. Na, végre 9:30-kor elindultunk 6,5 órás utunkra,

 amit evéssel és alvással szándékoztam tölteni, ami Cobranco állandó mehetnéke miatt csak részben sikerült. A hajózás részleteit nagyvonalúan kihagyom, mégis csak egy bringatúráról van szó, de két dologra azért kitérnék. A matróz, aki kijelölte a bringák helyét és ki is kötötte őket, szerintem még mindig csuklik, annyit emlegettem, miután szembesültem azzal a ténnyel, hogy a hajó gyomrán volt egy lyuk,

és a mi bringáinkat pont alá állíttatta a jóember. Emiatt a beverő eső ronggyá áztatta a csomagokat és a nem vízhatlanra tervezett napelemes töltőmet, amit szét is kellett szednem, de szerencsére túlélte az incidenst. A másik említésre érdemes dolog, az a hideg volt, ami a zárt helyen egyre zavaróbb lett, minden ruhámat magamra szedtem, de így is majd megfagytam. Valószínűleg a klímát bekapcsolva hagyták, ami 30 fokos külső hőmérséklethez állítottak be, de a mi esetünkben csak 15 volt.

Az útvonalról csak felsorolásszerüen,végülis keresztülszeltük szinte hosszában az észak adriai szigetvilágot.A hajó,amolyan menetrendszerű járat volt,mondhatni,minden állomáson és megállóhelyen megállt.Jöttek a kis lapis szigetek egymás után:

Ist,

Olib:

Slba:

Premuda:

...hát,egyik sem volt valami bizalomgerjesztő ebben a ramaty időben.

Apropó,idő,Cobranco számitásai bejönni látszottak,vonult a front,velünk szembe,hol viharban

hol "kevésbé" viharban

de szakadatlanul törtünk célunk felé.

A tengeren ezen kívül nem sok semmi történt,hacsak egy körtáncot bemutató katamaránt nem számolunk ide.

A délután derekán pillantottuk meg uticélunkat Losinj szigetét először

Aztán 15:30-ra megérkeztünk Mali Losinjba,

a sziget egyetlen,nagyobb hajó fogadására is alkalmas kikötőjébe.

ahol már az eső nem esett, és észak felől már láthatóvá vált az ég zavartalan kékje.

 Már írtam is be Cobranco ellenőrzőjébe – a szervezésért – a csillagos ötöst. A kiszállás utáni részről nem készült videó,

mert a következő napon ezen a tájon fogunk tekeregni és remélhetőleg az idő sokkal jobb lesz, legalábbis a jósok azt ígérték. Ettől függetlenül én azért írok ezt azt. A terv az volt, hogy tekerünk a Losinj sziget északi csúcsa felé, és ha találunk kempinget akkor elvackolunk, mert a következő napon már csupasz bringás tekerés lesz. Ahogy törtünk észak felé egyre több helyen láttunk intenzív esőre utaló jeleket, nagy sár formájában. Végig a Mali Losinj öblének partján hajtottunk (5,5 km), és mire a végére értünk, úgy eltűntek a felhők, mintha napközben egyáltalán nem lett volna özönvíz. A levegő hőmérsékletén azért érezhető volt a hidegfront, és nem csak a hőmérsékletén, hanem nagy sebességű – és milyen meglepő – pont szemből történő áramlásán. Kicsit egyszerűbben fogalmazva, piszok élénk szembeszélben küzdöttünk, mint az elmúlt napok nagy részén. Ez a sziget nem nagy síkságairól híres, hanem vad, hegyes-hegyes (próbáltam valami, - a helyi viszonyokat - jól  kifejező szóösszetételt kreálni, mert a hegyes-völgyest nem gondoltam elegendőnek), jó hosszú emelkedőkkel, majd lejtőkkel és kezdődött újra. Az utunk elkerülte a partmenti településeket és a hegyoldalban haladt,házak voltak,inkább nyaralók,buja mediterrán növányzettel,amelyek furcsa szinekben tündököltek,az errefelé nem szokásos kiadós esőzés után.

Egy idő után le kellett mennünk, hogy a kemping felhozatalt megnézzük. Megnéztük a Rapoca kempinget, de árban, tömegben nem nyerte el a tetszésünket és mentünk tovább észak felé. A következő a Camping Lopari volt, de ez se volt jó, mi viszont ezen nem keseredtünk el, mert tudtuk, hogy a sziget északi csúcsán – ott, ahol 10 m széles kis csatorna választja el a Cres szigettől – van egy kemping, ami nekünk teljesen jó lesz. És így is lett, jól körbejártuk a nagy területet és végül a tenger felé eső oldalán - hiába próbáltunk szélvédett helyet keresni - egy fenyvesben vertük fel a sátrat.

Becuccoltunk és átgurultuk Cres szigetére, ahol egy étteremben (Konobá-ban) pompás vacsorát ettünk. (grillezett sertésborda, sült krumpli, ajvár és bőséges lecsó) és az ára is elviselhető volt: 80 HK. Utána visszagurultunk a kempingbe és tisztálkodás után próbáltam aludni, de ez eleinte nem ment – nem csak Cobranco éneke akadályozott ebben, hanem – az erős szélben a fenyves susogása is. Végül a dalnak vége lett, a süvöltés pedig egy idő után már nem volt zavaró.

6. nap. 2018.06.23. Szombat (78 km 985 m szint)

Az éjszaka számomra eseménytelenül telt, nem hallottam a fenyők leveleinek zenéjét, a törzsek nyikorgását, a sátor lapjának csapkodását, hanem csak simán aludtam, ahogy szoktam. Az előbb emlegetett zajokról csak Cobranco szörnyülködő előadásában hallottam, hogy nem nagyon lehetett aludni, minden zajongott. Én ezen kicsit csodálkoztam, minek éjszaka hallgatózni, azt megtehetjük nappal is, viszont nappal nem alszunk, hanem megyünk. Ennyi bevezetőből is látszik, hogy nem vagyunk egyformák, de jól kiegészítjük egymást, Ő figyel helyettem is, nagyon rendes tőle, innen is köszönöm.

Reggel élénk, hűvös szélre ébredtünk,

 de az égbolt Cobranco-kék színt öltött magára, mert tudta, ünnep van, megyünk felfedezni a sziget szépségeit és ehhez így tudott hozzájárulni. A szokásos snittek elkészítése és az előreggeli elfogyasztása után 9:19-kor indultunk, ami nem túl jó részidő, hiszen nem kellett összepakolni, szinte mindent a sátorban hagytunk, mert üres biciklis túra szerepelt a tervekben. Apropó tervek: Mali Losinj-t újra szerettük volna látni, de nem kutyafuttában, esős időben, hanem verőfényes jó időben és részleteiben, a strandokat, kis utakat felfedezve, az érdekes helyeket bejárva. Még egy pillanatra visszatérnék az üres biciklire, én azért csak felraktam a két oldalsó 25-25 literes táskát, az egyiket a saját cuccaimnak a másikat Cobranco lomjainak. Bár az utóbbiak nem foglaltak el sok helyet, szinte az ember markában elfértek (egy fürdőgatya), bezzeg magamnak vittem sok mindent, meleg felsőt, törülközőt, lónyálat, puszedlit, naptejet, pénztárcát, telefont, és egyéb vackokat.

Tehát 9:19-kor elindultunk,igaz nem jutottunk sokáig,alig 50 métere ott volt a sziget északi része,illetve ez igy nem igaz,erről majd később.Szóval egy percre megálltunk az Osor csatornánál,

amit a rómaiak ástak még cirka x éve,ez választja el szimbólikusan a két,ma már különálló szigetet,Losinjt és Crest egymástól.A forgóhíd természetesen funkcionál a megfelelő időpontokban.

 Miközben még egy utolsó,de nem végső pillantást vetettünk a túlparton Osor városára,

elindultunk a brutális hátszélben déli irányba, az előző nap megismert útvonalon, miközben jobbról a Televrina csúcsa 588 m – a sziget legmagasabb pontja – figyelte minden lépésünket, illetve pedál hajtásunkat. Miközben kellemesen haladtunk a csodálatosan tiszta időben, jól szemügyre tudtuk venni a nagy hegyet és már el is értük az előző nap megtekintett kempinget, a Lopari-t, és felidéztük az árakat. Észak felé is lebilincselő látványt nyújtott a Cres szigethez tartozó, a fenyőfákkal teli Punta Kriza félsziget, de főleg a felette távolba tekintve kibontakozó Velebit, hosszan nyújtózkodó magas, csipkézett tömbje,

 és ne feledkezzünk meg csodálatos kék tengerről se, ami nem is hasonlított az előző napi ónszürke elődjére. Annyi jelzőt ellőttem, - már itt az elején, - hogy el sem tudom képzelni, hova lehet majd fokozni a látvány leírására szolgáló szavakat. Aztán szinte észrevétlenül elértük a Nerezine-be vezető leágazást és megint bementünk, de terveink szerint, ameddig tudunk a parton akartunk menni, nem a forgalmas főúton. Ha már bementünk a településre, akkor meglátogattam a 0-24 h-s boltot és jó sokáig bóklásztam benn, de csak sikerül valamilyen töltött kekszet beszerezni, miközben Cobranco kint videózgatott a kikötőben.

 Tíz óra felé próbáltuk megtalálni a parton vezető utat, és közben körbejártuk a városka főterét és azt kell mondjam, megnyerte tetszésünket. Egy idő után kiderült nincs a parton haladó út, emiatt némi keringés után visszamásztunk a főútra, ami kis lejtés után hosszan húzott felfelé, mi pedig rövidtávon begyűjtöttünk 60-70 m szintet. Az utat szegélyező sűrű növényzet, jelentős része nem tartalmazott zöld leveleket, hanem sokkal inkább hasonlított virgácsra, mint élő organizmusokra. Valószínűleg az évek hosszú sora alatt nem esett elegendő csapadék és a talaj nélkül, csak a sziklába kapaszkodó, fás szárúak egy része, nem bírta a kiképzést. Ahogy mentünk felfelé egyre jobb lett a kilátás, felhő továbbra sem árnyékolta le a nap éles sugarait, a hátszél pedig nem volt zavaró.

 A lokális tetőtől kellemesen gurultunk lefelé, miközben a sziget elkeskenyedő részéhez értük, emiatt déli irányba is nagyszerű lett a kilátás, mert magunk mögött hagytuk a Televrina tömbjét. A videót visszanézve tűnt fel, hogy egy másik túrakerékpáros vett üldözőbe és meg is előzött, ez csak azért érdekes, mert 2 nap múlva újra találkozunk majd vele, bár akkor ezt még nem sejtettem, mint ahogy a Pelikán elvtárs sem sejtett bizonyos dolgokat, a Tanú című örökbecsű filmben. Nem sokára elértük a hosszú, lagúnaszerű öblöt, aminek csúcsán Mali Losinj ült. Jobbra mellettünk a Koludarc – lakatlan – sziget húzódott, amit tegnap a komp megkerült, ahogy az öbölbe behatolt. A parton végig kerékpárút haladt, azt virágzó leanderek szegélyezték,

az út másik oldalán közvetlenül a mélykék tenger hívogatott egy kis csobbanásra, de még ennek nem jött el az ideje, emiatt tovább haladtunk, pedig a part, a bejáratok a tengerbe, mind nagyon jók voltak. Aztán elértük a Privlaka Kanal-t, ami egy szűk átvágása a Mali Losinj szigetnek ott, ahol annak szélessége alig 50 m volt.

A csatorna szélessége úgy 8-10 m lehetett és itt is forgóhíddal oldották meg a hajók áthaladását, mint a Mali Losinj-Cres közötti csatornán, a kempingünknél. A szűkületet elhagyva – átmenetileg - átmentünk a sziget északi oldalára, de előtte megpróbáltunk a helyi hajógyárba bekukkantani, mert egy nagy hajót javítottak éppen. Sajnos nem sikerült megközelíteni,ráadásul egy vakmólóra ráfutottunk,sebaj,egy fotót ez is megért.

Visszatértünk Mali Losinj lagúnájába, ahonnan már a takaros várost is sikerült szemügyre venni, ahogy az öböl csúcsán trónol,

 akár a pók a háló közepén. A színes házak szinte összeértek, előtte a mélykék tenger,

 felette a Cobranco-kék ég, felemelő látvány volt, na.

 Ahogy közeledtünk a pókhoz, a pálmafás tengerparton egymás mellett sorakoztak a napernyős éttermek, tavernák.

 Megnéztük a város jelképének számító delfines szökőkutat,

majd azzal a lendülettel jobbra kanyarodtunk az öböl végén és elindultunk a túlparton. Azt terveztük, illetve Cobranco tervezte azt, hogy a tenger mellett futó Cikat-ösvényen körbejárjuk félsziget öbleit, strandjait. És mivel ez egy jó terv volt, semmi okunk nem volt arra, hogy változtassunk rajta. Pár száz méter után elmaradtak a házak és ott álltunk valami murvás úton, pedig eredetileg aszfalt, vagy betonútról volt szó. Azért az öböl túloldalán terpeszkedő házakat is szemügyre vettük, melyek előtt 5 perce húztunk el.

 Némi hezitálás után mégis tovább haladtunk a murvás úton, amin az előző napi özönvíz mementójaként még óriási pocsolyák állták utunkat, de mi azért nagyobb nehézségek leküzdésére is képesek vagyunk egy szép látvány ígéretéért, ezért áthajtottunk rajtuk. Aztán egyszer csak előkerült az ígért, szilárd burkolatú út is bár az előző napi esőtől összemehetett, mert csak olyan 1-1,5 m szélességűre zsugorodott, miközben a fenyők közé, a hegyoldalra is felhágott. Itt némi egyensúlyozást bemutattunk a szembe jövő bringások, és gyalogosok kerülése közben, de a helyzet nem volt problémás.Aztán előkerült a "bujkáló" hajógyár is,igaz ezúttal az öböl másik oldalán.

 Viszonylag hosszan hajtottunk a félsziget csúcsáig, olyan 2,5 km-t tettünk meg, ahonnan megtekintettük a Koludarc szigetet, és dél-nyugati irányban a nyílt tengert, észak-keletre pedig a nagy öblöt, amit már – amennyire lehetett – körbejártunk. Tovább haladva is igen kellemes környezetben róttuk a métereket, árnyas fenyőerdőben, közel a tengerhez és már kezdett közeledni a fürdés ideje is, 12:30 körül találtunk is egy megfelelő strandot, már Cobrancon sem vett erőt a víziszony, így a bokrok között gyorsan „fürdőbugyit” rántottunk és elindultuk a jól kinéző, - nagy tömegeket nem felvonultató - strand felé. A víznél tört ránk a felismerés, itt bizony sünök vannak nagy számban, nálunk meg nincs fürdőcipő, egy darabig pingvineztünk, majd a helyiek értetlen pillantásától kísérve otthagytuk a helyet. Alig mentünk 1 km-t máris leltünk újabb strandot, ami már jónak bizonyult és bevetődtünk a vízbe,

 ahonnan néhány perc elteltével felfrissülve kerültünk elő, és még édesvizes zuhany is volt. Eddig nagyon kellemes bóklászós, fürdő napunk volt, s reméltük a folytatás is hasonlóan alakul majd. Alig haladtunk a fürdés után néhány 100 métert, változott az épített környezet, szemmel láthatóan igényesebb épületek szállodák tűntek fel, saját parttal, stranddal, A szállodák előtt elhúztunk, a kis öböl túlpartjáról – fenyőerdő adta árnyékból- jól szemügyre vettük az igényes benyomást keltő épületeket.

 Állítólag valamelyik még Sissinek épült, de nem tudtuk megállapítani melyik. A parti sétányról megunhatatlan volt a látvány, nem tudtunk betelni vele, a tenger bámulását csak egy kis templom észlelése tudta időlegesen felváltani. Ebben a templomban tettek esküt a múltban a hajós kapitányok. Bekukkantva a fal színét - a hajókat, viharos tengert ábrázoló rengeteg kép miatt –

nem is lehetett megállapítani, azt viszont igen, hogy ez egy pompás hely.

Egyébként az egész félsziget egyfajta botanikus kert,ami félig mesterséges,az emberi kéz munkája még a Monarchia idejéből származik és jó pár helyen most is felismerhető.

Tovagurulva újabb strandba botlottunk, de olyan tömeg volt, hogy a kedvem elment a fürdéstől, bár a levegő hőmérséklete, a tűző nap, nagyon indokolttá tette volna, a hal élet – újabb - megtapasztalását. Már éppen arról beszéltünk: vajon meddig lehet ezen az ösvénye haladni, hol kellene felkanyarodni a hegyre, hogy a terv, következő részét megvalósíthassuk, amikor egy – az utat elzáró – kapuhoz és annak zord őréhez értünk. Aki közölte, ide nem mehetünk be, mert naturista telepet zár el a felöltözött emberektől, a kerítés. Én egy kicsit értetlenkedtem, hiszen csak egy-egy fürdőgatya volt rajtunk, miből gondolhatta az őr, hogy ezt nem vagyunk hajlandók ledobni. Lehet, észlelte az SPD cipőmet és sejtette, azt nem venném le, így nem lennék teljesen meztelen. Na, mindegy, biztosan láttam én már olyat, mint ami bent van, ezért visszafordultunk és bánatunkban -, hogy nem mehettünk tovább – tengerbe vetettük magunkat és jót fürödtünk, ami jobban esett, mint a benti, lógó csecsek látványa.Itt már a környezet tipikus "horvátos" volt,eltüntek a lagunák,homokfövenyek,szikla-szikla hátán,de nekem,és úgy tünik másoknak is,nagyon bejött.

 Fürdés után hirtelen hegymászás következett – 10-12% -, annak érdekében, hogy a Mali Losinj feletti hegyet bevehessük. A hőség, a fürdés, nem túl jó ráhangolódás a fizikai munkára, ezt eddig is tudtuk, de itt újra megtapasztaltuk. Meredek úton kapaszkodtunk felfelé eleinte nyílt terepen, majd beértünk a fák közé, ahol egy kicsit kellemesebb lett a klíma, de az út meredeksége nem engedett. Időnként, pillanatokra jó kilátást nyílt a városra, míg aztán felértünk egy nagy jobb kanyarhoz, ahol egy étterem féle lehetett, a város felé lejtő, meredek hegyoldalban teraszosan kialakított padok és asztalok tűntek fel, igen ám, de a rafkós üzemeltetők átlátszatlan kerítéssel zárták el a pompás kilátást a potyázók elől, csak azok részesülhettek benne, akik vettek valamit náluk, ők bemehettek. Na, de nem számoltak Cobranco leleményességével, aki megdumálta velük, hogy ugyan mi nem fogyasztunk semmit mégis beengedtek minket 3 percre, ugyanis ennyi volt zárásig. A helyet a ”Két kőkorszaki szaki” rajzfilm ihlethette, legalábbis nagyon arra hajazott a sok szikla és a berendezés is. Érdemes volt bejönni, mert a kilátás innen volt a legjobb a városra és a sziget északi részére.

Végül kiderült, hogy ez valamiféle tanösvény lehet, vagy a belépőt kell kifizetni, vagy egy italt venni és akkor be lehet menni. Az utunk a déli hegy gerincén vezetett és a továbbiakban is emelkedett, egyelőre nem vészesen, az aszfaltot mindkét oldalról nagyon vad szikla alakzatok szegélyezték, de az út minősége elfogadható volt.

 Hol a bal, hol a jobb oldalon lehetett látni a tengert, pedig az út nem is nagyon kanyargott, mire megszoktuk volna a szép látványt, a meredekség igazán odavágott, 15-19%-os kaptatón küzdöttünk, bár az izzadtságban úszást nem, de a tolást megúsztuk. Így jutottunk fel egy magaslati pontra, ahol épített kilátószerűség is volt, amiről később derült ki, hogy itt ebben az évben downhill világkupát rendeztek és ennek indítóállása az építmény. Fentről nagyon jó kilátás nyílott a távolból figyelő Velebit-re,

és a közvetlenül alattunk elterülő Veli Losinj városra.

Kicsit meghűlt bennem a vér, amikor megláttam a pályát, na, nem azért, mintha a versenyzőket féltettem volna, hanem azért, mert Cobranco már előre mondta, hogy azt tervezi, hogy ezen fogunk lemenni Veli Losinj-ba, mert így megspórolhatnánk időt és utat is. Ugyanis, ha nem erre megyünk, akkor vissza kell mennünk Mali Losinj-ba, majd onnan Veli Losinj-ba, majd hazafelé menet megint Mali Losinj-ba. De még mielőtt kiderülne, hogy lementünk-e a pályán, vagy sem, részletezném a további történéseket. Az úton felfelé vettük az irányt és betámadtuk a sziget legmagasabb pontját a Sveti Ivan csúcsot, amin egy templomot és egy keresztet találtunk,

amik a régmúltból maradtak itt. Ide kerékpárral nem lehetett feljönni, ezért azokat elrejtettük a vad növényzet közé. A kápolnához a feljutás még gyalog is nehézkes volt a sziklás, gazos úton, de megoldottuk és megérte, mert innen újabb perspektívából csodálhattuk meg a tájat és persze a nem ma épült műemlék templomot belülről is.

 Bár már 4 óra is elmúlt és enni is bírtam volna, mégis tovább mentünk az úton – ami már lejteni kezdett – hátha látunk még valami érdekeset. Cobranco talált is egy lejáratot Veli Losinj felé, ami a DH pálya konkurense lehetne, de szemrevételezés után elvetette és már indultunk is visszafelé az úton,

 először jött velünk szembe a Sveti Ivan, majd a DH pálya. A pálya eleje az indító állomás után persze tökéletes volt, mert murvával tüntették el az egyenetlenségeket, de ahogy jobbra bekanyarodott az erdőbe, hát az nem volt sima. És akkor még nagyon finom voltam, de hogy bizonyítsam, milyen konstruktív vagyok, gyalog lementem vagy 200 métert, és egyre inkább úgy éreztem, itt mi nem biztos, hogy le tudunk jutni, talán még a gépeket tolva sem. Felmerült bennem, mi történik, ha nem tudunk tovább menni lefelé, hogyan fogunk visszajönni? Végül Cobranco akceptálta a félelmeimet és a normál aszfalt úton való lejutásra szavaztunk, és azon nyomban a tettek mezejére is léptünk, mert a következő menüpont, a menü volt. Megbeszéltük, ha már úgyis le kell mennünk Mali Losinj-ba, akkor meg kellene ejteni egy ebédet is, a délelőtt kifigyelt éttermek egyikében. Az elgondolást tettek követték és élvezetes gurulás után mindenféle szűk sikátorokon keresztül jutottunk le az öbölbe és ripsz-ropsz a tavernasoron találtuk magunkat.

 Az éttermeknél lődörögve az egyik vendégfogó ember megkínálta Cobrancot 20% engedménnyel, így engedtünk a csábításnak és beültük a nagy napernyők alá. Mindketten makréla tálat rendeltünk, de az eredetileg főtt krumpli helyett sülttel, és plusz ajvárt, öblítésnek csapolt sört. Nekem nagyon bejött a kaja, bár a hal húsa egy kicsit száraz volt,volt benne szálka is,Cobranco szerint engedély nélkül, de az ajvárral, és egyéb zöldségekkel, - amit adtak hozzá, - pont jó volt, a végén a sörrel meglocsolva, még a hidratációnak is adtunk (bár tudom, a halhoz fehér bor illett volna). Az engedmény az étel árából jött le, így 158 HRK-t fizettünk, amiből a sörökre 46 HRK-t tettek ki. Kaja után elindultunk Veli Losinj meghódítására, ehhez a GPS-t hívtam segítségül és elég könnyen és hamar elértük a tengert egy öbölnél, de sajnos innen nem vezetett út tovább abba az irányba ahova el szerettünk volna jutni, pedig már csak két öblöt kellett volna megkerülni, de ha nincs út, hát nincs út. Cobranco le is tolt, hogy néztem el ennyire az utat, szerintem teljesen szép helyre vezettem a kétfős különítményt, az meg csak apróság, hogy a célt nem értük el. Fő a pozitív gondolkodás, nem azt kell mondani, hogy már nem áll fel, hanem azt, milyen szépen lóg. A látványos tengeröblöt fájó szívvel elhagytuk és visszamásztunk a hegy közepéig, ami így ebéd, vagy vacsora után, valljuk be, nem esett jól. Itt egy körforgalom után megtaláltuk az utat, de a tengerparton vezető kis betonozott ösvény kezdetére nem leltünk rá, emiatt autók között gurultunk le Veli Losinj-ig. Némi kérdezősködés után megtaláltuk a település központját, csak egy kevés sikátormenet volt még hátra. A városka főtere nagyon tetszett, kis - egymáshoz ragasztott – színes házak adták a tér keretét,

 ahova a tengerkékje is betüremkedett, a tér mellett a híres rózsaszín templom tömje magasodott.

 Mivel már fél hét felé járt az idő, búcsút intettünk Veli Losinj-nak és egy másik kis utat találva visszaindultunk Mali Losinj-ba. Azon vettük észre magunkat, hogy már megint az ebédelő helyünknek otthont adó öböl partján kerekezünk, miközben a nap már egyre laposabban szögben világította meg a tájat. Hazafelé menet Cobranco még fürdött egyet azon a helyen, amit reggel már megnéztünk, de akkor még nem volt elég meleg, most este már nem volt vele ilyen probléma, én inkább száraz maradtam, mert nem akartam az esti hűvösben vizes „bugyiban” tekerni, hátha nekem is kell majd este énekelni, és ha elmegy a hangom, akkor mi lesz? Cobranco fürdés közben egy sirállyal bújócskázott egyet, majd tényleg elindultunk haza. A nap már annyira lehanyatlott, hogy a hegyek eltakarták a sugarait és egy idő után már borzongtam is a lehűlő levegőben. Cobranco is fázhatott, mert egy épített buszmegállóban száraz gatyára váltott, éppen időben, mert onnan nem messze bekanyarodtunk Nerezine-be, a délelőtti boltot meglátogatni. Erre azért volt szükség, mert a következő nap vasárnap lesz és vadonban tekerés a terv, tehát kell a friss kaja, pia. A vásárlás megejtése után, már erős félhomályban értük el a kempinget, egy édesvízi fürdés után tértünk nyugovóra. Szükség is volt a pihenésre, mert a mai napi pihenő nap után, holnap hegyes vidék a terv, persze málhával.

Összefoglalásképpen, ez a nap minden szempontból nagyon jól sikerült, időjárás, látványvilág, gasztronómia, sport, mind-mind hozzátettek az élményekhez, ezekkel a  gondolatokkal fejemben aludtam el.

7 nap (2018.06.24. Vasárnap (61 km 1.378 m szint)

Az éjszaka eseménytelenül telt, se egy medve, se egy farkas támadás nem volt, ami nem lehet véletlen, mert egy hivatalos kempingben volt a szállás. Estére már a szél is elfáradt némileg, a fenyőfák levelei sem zenéltek. Az épített kemping előnye, hogy reggel nem kell korán kelni, és lóhalálában pakolni, ez meg is látszott a részidőnkön.

 Szépen komótosan cihelődtünk, majd a sátorból kiráztuk a bekerült gazt és én akkurátusan összetekertem és feltettem a bringára. Cobranco ekkor vette észre, hogy a külső burkát kifelejtettem, s már tekertem is szét. Szóval elment az idő, és még fizetni is kellett. Szerencsére olcsó volt a hely, a két éjszakára 226 HRK-t fizettünk, ami 10 eFt-nak felelt meg. A hely minden sallangtól mentesen jó volt, és jó helyen volt a terveinkhez.

 Valamivel 9 előtt indultunk, de a kempingből kigurulva 42 m után – a híd túloldalán - már álltunk is meg, mert a Losinj szigetet Cres-től elválasztó csatorna környékén élénk nyüzsgést tapasztaltunk, mindkét oldalon hajóhadak sorakoztak. Na, gondoltam itt valami múltbeli ütközetet játszanak le újra, de a tömeg oka sokkal prózaibb volt. A csatorna feletti forgóhidat 9-kor nyitják,

ekkor van lehetősége a hajóknak átkelni, legközelebb majd délután 5-kor tudnak áthajózni. Az áthajózás látványosra sikeredett,

 - eltöltöttünk a nézésével 20 percet -,bár a kis csatorna vizének színe csobbanásra csábított,

mégis nekivágtunk a napi terv teljesítésének, ami a következő menü pontokat tartalmazta: a sziget egyetlen főútjának felderítés, majd a Vransko Jezero előtt terep hadművelet, hegyi falu elfoglalás, Cres város bevétele, ételrekvirálás, majd észak felé haladva esti harc-álláspont elfoglalása. Ja, az időjárás, az nem volt olyan pompás, mint előző nap, volt némi felhőzet, de a hőmérséklet teljesen rendben volt. Persze nem a főúton indultunk rögtön, hanem bementünk Osor-ba, majdnem azt írtam az óvárosába, mert az nincs neki, hiszen itt az egész város maga az óváros, ami nagyon ódon hangulatot árasztott. A kis sikátorok, az ősi épületek nagyon hangulatos képet festettek a helységről, de nem időzhettünk soká, mert a napi feladat nem volt kevés, és Cres-ről tudni kell, nem teljesen sík a karakterisztikája. A város északi pontján csatlakoztunk a főútba – a 100-as útba, csak tudnám melyik a másik 99 (Hofi után szabadon, aki az M7-esről beszélt anno) -, ami azon nyomban 7-8% meredekségű emelkedővel indított. Az út minősége -, mint eddig mindenhol Horvátországban - tökéletes volt, csak a forgalommal nem voltam kibékülve, elég jelentős autó hadak mozogtak, na, ja, csak egy út van. Az emelkedőnek köszönhetően a látvány hamar előállt, hiszen pillanatok alatt 160 m-en jártunk és a tenger betüremkedett a látómezőnkbe.

 A tengeren kívül, csak az út két oldalán - szakadatlanul - húzódó cserjékkel teliszórt, kősivatag érdemelt említést. Az előbb említett magasságot elérve kezdődött egy kis lejtő, majd újra másztunk, de nem olyan durván, mint eleinte. Érdekes volt az út két oldalán futó – kövekből épített kerítés,

 és még beljebb is folyamatosan lekerített részeket láttunk, és nem értettük, mit kell ennyire védeni és kitől. Lehet, nem is ez az ok, hanem állatok mozgását megakadályozó építmények azok. Elég hamar elértük Belej települést és hirtelen megreggeliztünk – az ilyen korai tervezett étkezés olyan ritka, mint a szófukar Cobranco – jól meg kell becsülni. Amíg táplálkoztunk, népes villanybringás csapat futott be és bevették magukat a boltba, valószínűleg bérelt gépek és szervezett túra lehetett. Mi fél óra elteltével, majdnem 11-kor indultunk tovább. Az út dimbes-dombos alakzatot vett fel, a látvány csak a kőkerítésekre és a mediterrán fás-szárú növényeire korlátozódott és persze a látóhatáron túl valahol a félhomályban körvonalazódó Velebit gerincére.

 Mire ezt kezdtük megunni, már kanyarodtunk is le balra, Hrasta előtt az 5137 számú útra. Ez szintén aszfaltos, de keskeny út volt, a minőséget még mindig rendben lévőnek találtuk, de nem sokáig koptattuk, kevesebb, mint 1 km- után újra kanyarodtunk, de most jobbra. Ezt már útnak nem nagyon lehetett útnak mondani, már száma sem volt, de ameddig aszfalt volt a burkolata, addig ez is nagyon jól tekerhető volt. Sajnos kisvártatva elvesztettük a burkolat a kerék alól és először murván, majd egyre kövesebb rázósabb talajon haladtunk. Az egyre melegedő időben – ami egyfelől jó, mégis nyár van – izzadva, bukdácsolva haladtunk az emelkedő úton, amikor Cobranco rikkantott egyet, Pisti megvan a tó. Én hálát adtam az égieknek, hogy végre megtaláltuk a célt, amikor kiderült, hogy ez csak köztes cél és még vagy 10-12 km sziklás út vár majd ránk, de ne szaladjunk ennyire előre. A tónak egy része, tőlünk jobbra, lejjebb látszott, a haladási irányukkal egyező két párhuzamos hegygerinc közé szorulva. Gyalog – egy szinte járhatatlan kősivatagon - közelebb lopakodtunk,

és igen, onnan nagyon szépen kirajzolódott a tó, teljesen olyan érzetet keltett, mintha az Alpokban lennénk.

 Mint Cobranco előadásából megtudtam, a tó érdekességét egy kimondhatatlan szó adja, a kriptodepresszió, jelentsen is ez bármit (a videóból talán kiderül mi ez). A nézelődés után újra botorkálva keltünk át az ördögszántáson, nagyon kellett a lábunk alá figyelni, nehogy sérülés legyen a vége, mert itt ezen az elhagyatott vidéken sok segítségre nem számíthattunk. Végre újra kerékpárra pattantunk, örültünk annak, hogy megúsztuk a gyaloglást, de néhány méter után már kínlódtunk az emelkedő sziklás úton. Némi zötykölődés után egészen jó aszfalton értük el Grmov települést, ami csak néhány házikóból állt, és nem derült ki hányan lakhatják, mert senkivel nem találkoztunk. A faluban pihiztünk egy keveset, hátha feltűnik valaki, akitől útba igazítást kérhetnénk, de nem volt szerencsénk, így hát elindultunk az egy szem úton. Nem is azt akartuk megkérdezni, hogy merre kell menni, hanem azt, végig lehet-e bringával menni a kiszemelt útvonalon. A faluból kivezető út hirtelen 8-10 % meredek lett, az út mellett behajtani tilos tábla, majd az útra rajzolt, visszafordulásra utasító nyíl, végül angol felirat próbált elriasztani minket a továbbhaladástól, de csak küszködtünk tovább. Aztán elfogyott a két méter széles, hullámos betonút és sziklákon bukdácsoltunk, miközben még mindig futottak az út mellett a 1,5 m magas kőfalak. Fogalmunk sem volt mi vár ránk, éppen erről beszéltünk, vajon végig tudunk-e menni ezen az úton, vagy, ha nagyon durva lesz, tolnunk kell, vagy esetleg vissza kell fordulnunk, ami mondanom se kell nagy időveszteség lett volna. A nagy morfondírozás közben egyszer csak jött szembe két, csomagos túrázó, nem akartunk hinni a szemünknek, hogy ezen a senki által nem járt úton találkozunk velük. Cobranco kifaggatta őket és azt mondták, hogy az út romlani és emelkedni fog, de szerintük mi is át tudunk rajta menni, mondjuk nekik nem volt annyi holmijuk, mint nekünk, de bizakodni kezdtünk. Az út rendkívül változatos volt, hol murvás, hol kézzel rücskösre, hullámosra betonozott, hol kicsit, hol borzasztóan sziklás, mi meg pattogtunk a nyeregben, mint birka-szar a deszkán.

 A tájból menet közben semmit nem láttam, annyira kellett a földet sasolni, a kormányt rángatni, hogy fent maradjak a bringán. A táj szemügyre vételezése csak megállások alkalmával jött elő, de ilyenkor – főleg a magaslatokról – kifejezetten szép látványban volt részünk. Az utunk a tóval párhuzamosan vezetett, attól nyugatra, de az út és a tó között egy hegygerinc húzódott, ami rálátást nem engedett. Néha lefelé nem mertem nyeregben maradni, hanem inkább toltam, illetve húztam vissza a gépet, nehogy lerohanjon a hegyről. Amikor már azt hittük, hogy nem lehet rosszabb a helyzet, már mindent láttunk, akkor hirtelen – az út teljes szélességét kitöltő 30 m hosszú – habarcsszerű 20 cm mély sár zárta el az utat, amit két oldalról dróthálós kerítés határolt, amiről nem tudtuk, hogy sima kerítés, vagy villanypásztor. Próbáltam áttolni a bringát valahogy, - a mély sár miatt meg sem próbáltam áthajtani rajta, mert a slick első gumim kapaszkodásában nem nagyon bíztam -, viszont a 40 kg tömegű gép egy óvatlan pillanatban elrántotta 67 kg-os-  csenevész - testemet. Ennek az lett a következménye, hogy szinte átestem a feldűlő kerékpáron, beleléptem a sárba, utána alig bírtam kirángatni a cipőmet és a biciklit a vendégmarasztaló dagonyából. Nem voltam nagyon vidám, de valahogy átvergődtem a sáron és már mentünk is tovább. A későbbi rázós út azért segített, nem csak a vesekövemnek a távozásban, hanem a kerékpárra ragadt sár lerázásában is. Szerencsére mindennek vége szakad egyszer, így ennek az istentelen útnak is vége lett, és ott álltunk a Lubenice-be vezető út mellett. Lubenice egy ősi városka a tenger feletti szikla ormán, ahogy Cobranco mondta ez a szerelmesek városa. A rázatás után kicsit szusszantunk és máris ugrottunk neki a meredek útnak, ami köszönés helyett 10 %-kal nyitott,de legalább már aszfalt volt.

 Hú, abban a melegben, súllyal, nagy küzdelem volt, de csak feljutottunk a faluba, ami egy nyugat felé leszakadó meredély szélén trónolt,

ódon házai pompás látványt nyújtottak.

 A várfalon ülve fantasztikus kilátás nyílott a tengerre

 és az alattunk, a parton elhelyezkedő Sveti Ivan – fehér fövenyű – strandjára.

 Cobranco végigjárta a kis sikátorokat a kamerával, addig én ettem ezt-azt, és vigyáztam a bringákra. A főtéren az egyik templom mellett/5 volt!/,

találtunk egy forrást,ami felettébb meglepő volt a hegytetön,főleg egy olyan szigeten,ahol alul sincs.Mivel ez egy zsákutca volt, vissza kellett gurulni a rázós út becsatlakozásáig, és onnan már aszfalton tovább a Cres-be vezető útig. A brutálisan meredek úton nagyon élvezetes volt a gurulás, fantasztikus látvánnyal,

 de az aszfalt keskenysége és a forgalom miatt figyelni kellett, nehogy a kőfalban végezzük. A rázós út becsatlakozása után is maradt valami kis lejtés, de Mali Podol település után újra óriási gurulást csaptunk. A Valun-Cres útba csatlakozhattunk volna be, amikor elértük, de el kellett dönteni merre menjünk. A balra lévő Valun a tengerparton van és végig lejt odáig az út, de onnan vissza kell jönni, ha Cres-be akarunk jutni, márpedig akartunk. Az idő már későre járt, emiatt Valun-t kihagytuk – pedig jól esett volna már egy csobbanás – és a jobbra haladó utat választva, rögtön meg is kezdtük a mászást a szokásos 10 %-os emelkedőn.

Ez a szakasz is eléggé erősre sikeredett, de a sok erőfeszítés meghozta gyümölcsét, csodás kilátás formájában. Felérve a 310 m magas kilátópontra, teljes premier plánban láttuk a Valun öblöt,

 a Cres-i-öböl felét,

 és a háttérben magasodó Gorica-t – Cres legmagasabb hegyét – és a távolban Isztria-t. teljes körpanoráma természetesen dél felé sem volt semmi,a távolban körvonalazódtak Cres nyugati part testvérszigetei is.

 A szájtátomságot követően elindultunk, hogy végre Cres városát is szemügyre vegyük és a tengerben mártózás egyre halványuló élményét felelevenítsük.A

 Az út eleinte még picit emelkedett, majd egy kiadós gurulással tértünk vissza a délelőtt elhagyott 100-as úthoz, ahol balra kanyarodva megkezdtük a bekerítő hadműveletet. Nagyon élvezetes gurulás után értük el a Cres-i öblöt, de a gurulás közben többször is megálltunk nézelődni fotózni.

 Az egyik kilátópontról szépen kirajzolódott az öböl, a város és a rendezett kikötő, így ez az együttes elnyerte tetszésemet.

Az öböl partját a legdélibb pontján értük el, pont a yacht kikötőnél, ahol eleinte hezitáltunk, vajon jó helyre lyukadtunk-e ki, de egy kis kérdezősködés után világossá vált, jobb helyre nem is érkezhettünk volna. Végiggurultunk a kis yachtok, vitorlások, mellett

 és hirtelen találtunk egy kb. 20 m hosszú strandot, ahol - még hirtelenebbül - az alkalomhoz vetkőztünk és a vízbe vetettük magunkat. A tengerből nézelődve vettük észre, hogy észak felé, - amerre az Isztria van - borzalmas ronda fekete felhők törnek az ég felé. Na, még az hiányzott volna, hogy estére, amikor táborhelyet kellene keresni a nagy sziklás hegyen, még a zuhanyozást is programba kelljen venni. A strandolás után begurultunk a belvárosi részre, ahol rögtön leszólított egy vendégfogó hölgy, de szerencsére nem legényfogó levessel kínált, hanem hellyel az egyik asztalnál. Cobranco viszont újra hódolhatott kedvenc időtöltésének, ami az összes étterem ártábláinak megnézése volt, és nem is okozott csalódást, egy napi járóföldön belül az összes táp előállító szakintézményt felkereste és jól megjegyezte az árakat,majd fel is mondta,végül fél óra múlva az a döntés született, maradunk az első helynél. Istennek legyen hála, végre volt rozmaringos bárányborda, - ami itt Cres-en helyi specialitásnak számít, - aminek úgy megörültünk, rendeltünk rögtön két adagot. Az ár barátinak nem volt mondható 130 HRK, persze fejenként és ebben még a köret nem volt benne, ami további 28 HRK, plusz a ser (20 HRK), ami nagyon kellett az egész napi izzadás után. Mikor kihozták az ínycsiklandozó, 3 db, ujjnyi vastag, szaftos szeletet, már nem is drágállottuk, mert nagyon rendben volt már előzetesen, látványban, és illatban is. A sült krumpli mellé rendelt ajvár, már csak ráadásként szerepelt az asztalon. Mikor megkóstoltuk, akkor nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak az orr nyálkahártya és a szem elégül ki vacsora közben, hanem az ízlelőbimbók is, mert leírhatatlanul jól esett a finom étek, ami nem minden ok nélkül híres itt a szigeten. Mire megettem a felét, Cobranco még csak méregette, videózta, magyarázta mi van a tányéron, ezt utólag sem értem, de mindig ez van, már nem is csodálkoztam, csak azon, hogy már megint nekem kellett videót csinálni, amikor inkább ettem volna a finom húst. Az étterembe 16:50-kor ültünk be és 18:02-kor indultunk tovább, nem lehet ráfogni, hogy kutyafuttában táplálkoztunk volna, bár ebben az időben már Cobranco ár-felfedező útja is benne volt. Degeszre ettük magunkat, nem akaródzott felülni a nyeregbe, de muszáj volt indulni a táborhely miatt, - legalábbis én akkor még ebben a hitben voltam, - de kiderült, először még szétnézünk a város belső részén is,

 majd bolt keresés a további program. A város belső része, ami az öböl közvetlen közelébe esett, igen kellemes, ősi látványt nyújtott,

 megérte a ráfordított időt. A kék óratorony alatti kapun közelítettük meg a benti sikátorokat,

 de ezek oly szűkek voltak a nagy, bumfordi bringákhoz,

 hogy majdnem beszorultunk némelyikbe. Végül vissza tudtunk vergődni az öbölhöz és innen – mint a kályhától elindulva – próbáltuk a pincérnő utasításait követve, először kivergődni a központból, majd második pontként megtalálni a Plodine bevásárló központot. Keringtünk a kis utcákban, sikátorokban, de nem nagyon tudtuk merre járunk, aztán valahogy tágabb lett a tér, és amikor már azt hittük, hogy a keresett áruház parkolóját látjuk, akkor koppantunk, ugyanis a helyi stadiont sikerült meglelni, aminek nem örültünk, mert nem lehetett kaját, piát vásárolni, és még meccs sem volt. Gyorsan visszafordultunk és újabb útbaigazítás után megtaláltuk a város szélén a boltot, mit boltot, egy óriási bevásárló központot, pont azon út mellett, amerre az esti program szerint mennünk kellett. A bevásárlás után, 19:08-kor vágtunk neki az útnak, ami jelentős emelkedéssel indult, de nem annyira, mint a délelőtti, kora délutáni utak esetén. Az 5-7 % kitekerhető volt, mászás közben, már 150 m felett kezdett jó kilátás kialakulni a tengerre, és a környező szigetekre.

 Az utunk két oldalán végig kőkerítés futott, mögöttük lehetetlen sziklás meredek hegyoldalak sejlettek fel, mindenhol nagy kövekkel teleszórva. Meg is állapítottuk, ha ez így marad, akkor nem lesz táborhelyünk, és éjszaka is tekerni kell, bár annyi már nincs hátra a szigetből. Szerencsére a fenyegető felhő feloszlóban volt és már reméltük, hogy megússzuk az égi áldást. Olyan 200 m magasságban az út a keskenyedő sziget keleti oldalára került át, ahonnan fantasztikus kilátás tárult a szemünk elé, bár a fények már nem voltak az igaziak, így fél nyolc után.

Az út jó sokáig a látványos oldalon, a meredek hegy oldalában haladt,

 majd egy nagy „S” kanyar után szép, épített pihenőhelyet találtunk, amin meg is lepődtünk, mivel eddigi utunkon nem sok ilyet láttunk. A mellette elhelyezett tábla feliratából derült ki, hogy itt van az északi szélesség 45 foka, és a horvátok ennek tiszteletére helyezték el a padokat, asztalokat, szemetest a szép kilátással rendelkező helyen. Az útnak ez a része kifejezetten látványos volt,

 de a látvány sem tudta feledtetni a táborhelyek lehetetlensége miatt kialakult aggódást, viszont nem volt mit tenni, menni kellett. Mentünk, csak mentünk, az út szélessége meg 365 m magasságban megfeleződött, de a kilátás is megcsappant, helyét vad növényzet foglalta el, bár a meredek hegyoldalt azért érzékeltük, ekkor már majdnem fél 9 volt, táborhely lehetőség továbbra is nulla. Lassan elértük Predoscica települést, illetve tőle jóval magasabban haladtunk, de láttuk a lenti sík legelőszerű zöldet – amennyire a leszálló félhomály engedte -, de oda le, nem mehettünk, mert közeli házak, és a kószáló bárányok ezt nem tették lehetővé. Ezen a ponton már aggódtam, mi lesz itt velünk, hiszen már bal oldalról is óriás sziklák szegélyezték az utat. Aztán addig mentünk, amíg megváltozott a hegy karakterisztikája és egy nyeregszerű képződményhez értünk, ahol sokkal lankásabbá szelídebbé vált a hegy, ráadásul egy jó kilátópont is volt ott, így megálltunk. Cobranco elment szétnézni és 5-6 perc után diadalittasan kérdezte: „na mit találtam Pisti?”. Természetesen egy pompás táborhelyet, egy kőkerítéssel körbevett, sík, elég "jó talajú" helyen, amit a falakon kívül még a cserjék is jól takartak.

Még megnéztük a következő napi utunk elejét, mert a szemben lévő hegy oldalában jól láthatóan kanyargott az út. Ez érdekes volt, hiszen a következő napi első etap, Porozina-ba fog vezetni, ahonnan át kell kompolnunk az Isztriai félszigetre, ezért volt fontos a közeli táborhely, hogy időben elérjük a hajót, amivel partra tudunk jutni. Így, hogy végül időben (21:00-kor) meglett a sátorhely, már meg is nyugodtunk elszállt a feszültség és csak a sátorállításra koncentrálhattunk.

Összefoglalásképpen elmondható, hogy ez is egy ütős nap volt, még ha voltak is nehézségek a nehéz terep miatt, de a látnivalók sokasága minden nehézségért kárpótolt,sőt,a nap "fénypontja"-ként, zárásnak sikerült lencsevégre kapni egy látványos naplementét is.

8.nap 2018.06.25. Hétfő ( 72 km 713 m szint)

Az éjszaka nyugalomban telt, legalábbis, ébredésig ebben a hitben voltam. Aztán reggel éktelen birkaordibálásra riadtunk fel, ami után Cobranco megjegyezte, „csak közlöm”, hogy ezek – mármint a birkák – nem most kezdtek zajongani, hanem éjszakai is ezzel voltak elfoglalva. Gondolom zavarta őket a betolakodók jelenléte. A sátorból kibújva rögtön konstatáltuk az időjárásban beállt változást,

az ég nem az elvárt kék színében pompázott odafenn, hanem a szürke 50 árnyalatát vonultatta fel. Tudom ezeket az árnyalatokat már elsütöttem valamelyik részben, de hasonlat szinten itt is megállja a helyét. Ezen kívül a hőmérséklettel sem lehettünk elégedettek, még jó, hogy - ide a mediterrán környékre is - hoztunk meleg cuccot, én még a törölközőmet is a vállamra terítettem, amíg a reggeli előtti étkezésem, próbáltam megszervezni, amiben azért Cobranco igyekezett akadályozni. A videó nézői számára biztosan nem világos hogyan is történik az, amikor Cobranco hirtelen intéz hozzám egy éktelen értelmetlen kérdést én meg próbálok bambán nézni. Na, ez úgy megy, hogy nem beszéljük meg mi lesz a kérdés, sőt az esetek 110 %-ában azt sem sejtem, hogy lesz, ezért nincs időm gondolkodni a válaszon, sőt Ő sokszor nem is vár válasz, de néha meg igen. Számomra nem mindig világos melyek, a normális és melyek a költői kérdések, ezért próbálok először megrökönyödött képet vágni, de ha ezek után mégis van válaszra igény, akkor meg vagyok lőve, rögtönözni kell valami hülyeséget. Itt utalnék vissza a két mondattal ezelőtti, Cobranco akadályozási manőverére, miközben én próbáltam a hosszú éjszaka alatt megcsappant - nem túl nagy - energiaraktáramba csöpögtetni valami kis tápot, Ő a szokásoknak megfelelőem megint megtámadott valami kihalt – tán sose volt – állat hangjának utánzásával, mármint azzal a felszólítással, hogy én utánozzam. A kedves kérést nem tudtam visszautasítani, az eredményért innen kérek elnézést azoktól, akikben ez oly’ mély, maradandó nyomot hagyott, mint a Verdon szurdok környékén előadott fakókeselyű performance. A közjáték és néhány „snitt” után összepakoltunk – én még az esőhuzatot is feltettem a csomagokra -, kitoltuk a gépeket a környék legjobb táborhelyéről,

 és szétnéztünk a szigetről ÉNY-i irányban is, de sajnos arra pont olyan szürke volt minden, mint a túloldalon.

E – rövidnek nem nevezhető – bevezetés után, essék néhány szó a tervekről: a táborhelyről legurulni - Cres ÉNY-i csücskán tanyázó – Porozina településre, átkompolni az Isztriára (Brestova), a tengerparti településeket útba ejtve, vissza Rijekába, az autóhoz, és haza. Persze fürdés is volt a tervekben addig, amíg nem láttuk az időjárás jelentést, utána már inkább a csomag teteje felé –, könnyen elérhető helyre - deponáltuk az esőkabátokat, ugyanis megint valami front érkeztét vetítették előre a jósok. Azt tudtuk, hogy a kompok 1,5 óránként járnak. A 9 órait nem, de a 10:30-ast elérhetőnek véltük, emiatt nem is nagyon siettünk, bár a domborzatot nem teljesen ismertük, bár tudtuk, sokat fogunk lefelé menni. Lazán, 7:40 után indultuk 422 m magasságból, majd kevés haladás, gurulás után meg is álltunk a Beli településre vezető út torkolatánál (375 m) – itt a legkeskenyebb a sziget -, ahonnan mind keletre,

 mind nyugatra

jó lett volna a kilátás, de ugye az időjárás közbeavatkozott. Valamikor 8 óra felé éreztük úgy, hogy a 9-es komp elérhető lehet, érdemes lenne igyekezni, mert, ha jön az eső, akkor nem mindegy mennyit kell várni, ez azért is hirtelen sürgős lett, mert néhány esőcsepp megriasztott. Az út egyébként elég szeles volt, de ezen az elmúlt néhány nap tapasztalata alapján nem lepődtünk meg, de nem esett jól. A táj izgalmas volt,olyan "horvátszigetes",de a jobbfajtából.

Szerencsére a hágó elérése után (447 m) a lejtés jelentős lett, és 10 km alatt vesztettük el a teljes magasságot. Hűvös párás időben, óriásit gurulva 8:30–kor értük el a kikötőt, ahol már állt 15-20 jármű,

 amiket nagyvonalúan kikerültünk és a sorompó után letámasztottuk a bringákat. A jegyértékesítés feliratú bódénál beálltunk a sorba és gond nélkül megvettük a 72 HRK értékű jegyet. Aztán a kis kikötőben tébláboltunk nézelődtünk, igaz nem is tudtunk volna mást csinálni, megtekintettük a leendő járművünket, amit jó nagyra építettek, 7 sorban lehetett rajta autókat szállítani, miközben ennek a területnek a hossza kb. 80 m volt. Közben megérkezett a szárazföldről a komp, amit szintén szemrevételeztünk,

 bár nem ez volt a miénk, majd végre elindult „check in” és a hajógyomor jobb oldalán kaptunk helyet a gépeknek.

 A felső fedélzetről már jól látszott a szemben lévő oldal, hiszen csak 5 km a távolság, amit a kompnak le kell gyűrnie a belé költözött kis gépszörnyekkel. Indulás előtt 1 perccel érkezett egy csomagos bringás, aki valahonnan ismerős volt, és még ismerős is lesz, de erről később. Amikor végre elindultunk, akkor szembesültünk vele, milyen jó dolgunk volt a széltől védett kikötőben. Ahogy kiértünk a - Cres-t az Isztriától elválasztó - csatornába, bődületes, kellemetlen szélviharba keveredtünk, kénytelenek voltunk a szép kilátást biztosító ülőhelyünket feladva a felépítmény szélárnyékába menekülni. Ugyanakkor, az addig zárt felhőzeten talált a nap fénye egy kis „lukat” és reményteli fény borította be a környéket.

 Azonban amikor észak felé tekintettünk, minden reményünk szétfoszlott, ugyanis Rijeka környékén vigasztalan időjárást láttunk, ami lehangoló volt,

 de ahogy a mondás tartja: a remény hal meg utoljára és mi próbáltuk életben tartani. A tenger érdekes látványt nyújtott, - ha szépnek nem is nevezném, - sötétkék hullámzó felszínét sok helyen borította fehér tajték.

 A szemben lévő oldalon szépen kirajzolódott a délelőtti túra, sport része, az út szerpentin kanyarokkal győzte le a 250 m szintet a tengerparttól, a főútig.

 És az, hogy mi is legyőztük-e, - vagy ott maradtunk az aljában - az mindjárt kiderül. Kikötés után nem tülekedtünk, mindenkit előre engedtünk, és a felső fedélzetről láttuk, ahogy az „utolsó perces bringás” – tetőtől-talpig fehér ruhájában elhagyja a hajót. Végre mi is szárazföldre léptünk, majd hirtelen nekiestünk a 7-8 % meredekségű emelkedőnek, és bizony kellett küzdeni rendesen. Mivel elengedtük a kompról leguruló autókat, emiatt nagyon nyugodt, forgalommentes lett az út, csak a szemből érkezők hosszú sora araszolt lefelé, de látszott, hogy a felüknek csak a következő hajón jut hely. A lassú haladásnak is volt előnye, hiszen tovább lehetett nézelődni, mert kilátás, az akadt a tengerre és Cres-re is.

 Néhány perc múlva feltűnt előttünk a „fehér-lovag”, a helyi kerékpáros a hajóról. Ahogy észrevette közeledésünket, felugrott lovára, - akarom mondani vasparipájára – és vadul noszogatni kezdte a lába mozgatásával. Engem elkapott a versenyszellem és a nyomába eredtem, közben Cobranco leszakadt, biztosan videót készített, vagy éppen akkut cserélt, nem tudom az okot, mert próbáltam becserkészni a prédát. Persze közben Ő is, én is meg-megálltunk, de többször utolértem, mikor pihent, ilyenkor nem engedte, hogy teljesen ráfussak, hanem hirtelen tovább indult. Jó kis játék volt, legalább az időjárásról elterelte a figyelmet. Végül nem lett meg, mert egy útelágazásnál – Baci település felett - megvártam Cobrancot, nehogy elkerüljük egymást. Mivel még volt egy tervezett kitérőnk, mielőtt észak felé vettük volna az irányt, meg kellett gondolni melyik úton menünk. Amelyik irányban jó lett volna, arra 14-15%-ot írtak, a másikra meg csak tízet, így ez utóbbi mellett döntöttünk, ez kb. 200 m magasságban történt. Innen még 50 m szint várt ránk és már fenn is voltunk a D66-os úton, ahol üggyel-bajjal balra – dél felé – kanyarodtunk. Azért üggyel-bajjal, mert tábla tiltotta a balra kanyarodást, ezt a műveletet a másik – a 14 %-os – útról lehetett volna jogszerűen megtenni, de a választás időpontjában nem voltunk ennek a fontos információnak birtokában.

Na tehát, miért is mentünk ellenkező irányba, mint ami logikus lett volna? A Plomin-öböl miatt,

 ami egy nagy uvala, vagy más szavakkal: hosszú keskeny, a szárazföld belsejébe mélyen benyúló öböl.

 Láttunk már ilyet az első és a harmadik napon is, de ez elég látványosnak ígérkezett, emiatt a - rossz idő ellenére – meglátogatása mellett döntöttünk. Alig indultunk el a főúton, már álltunk is meg, reggelizni. Az étkezés nagyon jól sikerült, mert az eső esni kezdett, így teljesen optimálisan alakultak a feltételek, hiszen addig kell enni, amíg jól esik. És nekünk jól esett. Az indulás után kellemes hátszélben haladtunk, ami visszafelé nyilván ellenszél lesz, de nem foglalkoztunk vele, és nyomultunk tovább, először másztunk egy keveset (13 m), majd mentünk lefelé is (25 m), mindezt közel 5 km alatt. Mikor a kilátóponthoz értünk, kiderült, hogy beborult, illetve a kilátópont egy étterem terasza,

 ahová nem lehet bemenni csak vendégeknek. Emiatt próbáltunk másik látópontra fókuszálni, de nem volt teljes a siker, oly’ annyira, hogy zuhogni kezdett az eső. Cobranco ekkor elérkezettnek látta az időt és egy alkalmas pillanatban,mikor senki nem figyelt, besomfordált a tiltott teraszra, csak azért is megcsinálta a videót a hosszú öbölről,

 melynek végén nem csak Plomin település, hanem egy bazi nagy erőmű is pöffeszkedett. Miután megnéztük nevezetességet, gyorsan esőálló ruhát húztunk és már húztunk is, hátha sikerül az esőfelelőst kicselezni. Az idefelé kellemes gurulással eltelt – ismerős - utat erős pofaszélben és esőben tettük meg az elágazásig, majd onnan – változatlan feltételekkel - az ismeretlen úton haladtunk erős pofaszélben és esőben. A hőmérséklet nem a nyarat, sokkal inkább az őszt idézte, a hőmérő képzeletbeli higanyszála visszahúzódott a gömb alakú kuckójába, ahonnan csak a kis farkincája látszott ki, ami mindössze a 14-es jelzést verdeste, amikor vacogott.

 Az esőben tekerés közben újra láttuk a fehér lovagot, amint egy buszmegállóba húzódva próbálta védeni vértjét a felcsapódó kosztól, szerencsére mi nem voltunk ennyire finnyásak és nem is fehérben tekertünk. Nagyon úgy tűnt, - ahogy közeledtünk a riviérához - a kerékpár-túrát, búcsúfürdés nélkül fogjuk befejezni, legalábbis tengerben fürdés nélkül, mert jelentem, az esőben fürdés sikerült. Ahogy közeledtünk a Moscenicka Draga településhez, az út lejteni kezdett, ami rendben is volt, mert ez a hely a tengerparton helyezkedik el. Végül nem mentünk le a hangulatos tengerpartra az eső miatt, pedig a környezet nagyon jól nézett ki, balra fent óriási hegy magasodott a településnek helyet adó völgy felett. Egy kanyar után elveszett Cobranco, emiatt a brutális forgalomban félreálltam és vártam, és vártam, még mindig vártam. El sem tudtam képzelni mi történt, aztán feltűnt és kiderült leesett a lánca és tolni kellett a bringát, mert a szűk úton nem tudott mellé állni és feltenni. A következő városka a Medveja nevet viselte, itt már lementünk a pompás, apró kavicsos tengerpartra, amiről könnyű volt elképzelni, milyen jól nézhet ki jó időben, de a beleélés után nehéz szívvel tovább kellett indulnunk. A partvidék továbbra is lehangoló látványt nyújtott ebben az időben,némi vigaszt csak a szemközti oldalon útitársunkká szegődött Cres szigetének látványa jelentette.

Szerencsére már alig kellet tekerni a csurom vizes aszfalton, hogy elérjük Lovran-t, ami már hamisítatlan üdülő település hangulatát árasztotta. Nagy látványos szállodák, pálmafákkal, egzotikus kertekkel, szóval ez már igen jól nézett ki. Itt Cobranco kiadta a jelszót, meg kell keresni a Lungomare sétányt, mert már nagyon kellemetlen volt a nagy forgalomban haladni. A sétány a maga 12 km hosszával, a tengerparton haladt, és még Ferenc József idejében építették.

Kis keresgélés után rátaláltunk, csak követni kellet a kerékpárral behajtani tilos táblákat, - mivel ez egy sétaút lenne, - de belső kényszertől hajtva figyelmen kívül hagytuk a tiltást, bár egy kissé tartottunk a keskeny út miatt, a gyalogosokkal való találkozástól. Hosszan tudtunk menni a járdán, ahonnan nagyon jó kilátás nyílt a tengerre, strandokra, hajókra, és persze a szállodákra. Szerencsére a vacak idő miatt kevesen bóklásztak, emiatt jól tudtunk haladni, bár az eső lanyhulásával nőtt a gyalogosok száma. A gyalogút felszíne elég változatos volt, hol lerakott pattintott kőlapokból állt,

 hol sima betonlapokból hol töredezett beton felületen haladtunk és rázkódtunk rendesen, de ennek is volt előnye lepergett rólunk az esővíz és a néha-néha beszólongató gyalogosok mondanivalója. Az utunk egy nagyon hangulatos étterem mellett vezetett el, ami annyira megtetszett, hogy be is ültünk ebédelni. A kerthelység tetejét kagylók borították, ami nagyon különlegessé tette a környezetet,

 jól is esett a pleskavica-csevapcsica kombó, amit rendeltük. Ez két külön étek volt, de mindkettőt megfeleztük, így dőzsöltünk, miközben a mellettünk ülő német család csodálkozva figyelte a mutatványt. A kiszolgálás – étterem fajtájához hűen - gyors volt, az ár szolid, így teljesen elégedetten távoztunk. A sétányon még néhány km-t haladva értük el Opatija-t, ahol már a parton is óriási, fényűző szállodák sorakoztak,

 olyannyira, hogy az egyik éttermi része is kitelepült a partra és átvezetett rajta az utunk. Nagyon kellett vigyázni, nehogy fellökjünk egy pincért, vagy vendéget, de szerencsére nem vertek meg a helyiek, de sűrűn emlegették a bringával tilos kifejezést németül. Na, legalább annyit sikerült elérni hosszú évek munkájával, hogy németnek néztek és nem orosznak, ez is valami, mert hát az orosz újgazdagok annyian voltak, mint az oroszok. Közben az idő is kezdett magára találni, már nem esett és a felhők kontúrja is kivehetővé vált, ami azt jelentette, már nem is nagyon akar esni. Tehát Opatija, itt a parti útról feljöttünk a fenti útra, hogy a szállodákat és parkokat is szemügyre vegyük. Kicsit úgy éreztem magam, mint Monaco-ban, tetszett amit láttam, a rendezett szép, stílusos épületek,szökőkutak,

 a növényzet, de valahogy nagyon idegennek éreztem a helyet, úgy mint Petőfi a nagy hegyeket. Engem valahogy taszít a rongyrázás – na, nem a takarítás -, hanem az átvitt értelme, a kivagyiság, a gazdagság mutogatása, ez nem az én világom, pedig megsúgom, én is milliárdos vagyok, csak szerényen élek. Ezek jártak a fejemben és már mentem volna következő település felé, - csak hagyjuk magunk mögött a nyüzsgést, - Cobranco még sok látnivaló felkeresését tervezte, legnagyobb bánatomra. A Kvarner szálloda parkjában is szétnéztünk

– ami tényleg nagyon szép volt –,majd a méltán híres Angolina Villa és kert sem maradhatott ki egy fotó erejéig,

 és szerencsére már indultunk is tovább. A főutcán hajtva fantasztikus épületek sorakoztak egymás mellett, és mire a városon végig értünk, már az ég, kékje is kibukkant, sőt már az árnyékunkat is láttuk. Nagy megkönnyebbülést okozott, mikor végre elhagytuk a tömény külsőségben tobzódó helyet és ismét a forgalmas úton billeghettünk az autók között. Fél öt felé értük el a Preluk öböl névadó települését, és már feltünt a távolban az úticélunk,Fiume is a félhomályban.

Az időjárás teljes fordulata miatt, hirtelen a strandra gurultunk, majd bevágtattunk a pompás, bár kicsit hűs habokba. A fürdés megelégedéssel töltött el, - mégsem kell tengervízben való mártózás nélkül befejezni a túrát,

 - nagyon jó volt, na. Az öböl ezen oldaláról szemügyre vettük a délután bejárt horvát riviérát, és a felette magasodó sziklagerincet,az Uckát is.

 Hihetetlenül kiderült az ég, sütött, mit sütött, égetett a nap, szóval nagyon jó zárása volt ez a túrának. Száradás után újra kerékpárra ültünk és megkezdtük az utolsó etapot, az autóig. A hátra lévő kb. 10 km szinte eseménytelenül telt, némi izgalmat csak Rijeka forgalmasabb kereszteződései jelentettek, ahol erősen figyelni kellett, hogy el ne rontsuk az irányt, de szerencsére mindig megtaláltuk a jó utat. Mikor elértük a kikötőt, már látszott a hegyoldalban a nagy toronyház, ami mellett hagytuk az autót, itt már tudtuk, nem fogjuk elhibázni, hamarosan indulhatunk haza, és kedd reggel már otthon esszük a reggelit. Na, de ne siessünk ennyire előre, mert még le kellett küzdeni azt a 70 m-es szintet, ami az autónak helyet adó parkolót a tengerparttól elválasztotta. Persze azért a küzdeni szót tegyük nyugodtan zárójelbe, mert 8 nap edzés után, nem okozhatott gondot a 7-8 %-os emelkedő megmászása, és nem is okozott, szinte csak azt vettem észre már el is értük a parkolót, melynek bejáratánál az járt az eszemben, vajon rendben lesz-e minden? Nem csak abban az értelemben, hogy sértetlenül megtaláljuk-e a gépjárművet, sokkal inkább abban, vajon be tudom-e indítani, ugyanis az akkumulátor 10 éves, mint az autó és bizony 8 nap állás után, bármi lehet, hiszen otthon minden nap megy, nincs pihenő. Viszonylag hamar kiderült, az autó megvan, az akku teljesen jó, pöccre indult, odébb is álltam, hogy ne foglaljam a helyiek parkolóját tovább és, - ha jönnek a munkából, - tudjanak hova állni. A bringák lemálházása és a lomok elpakolása gyorsan ment, még egy kis vacsorára is futotta az időből, majd az elmúlt hét élményeire gondolva - egy kis szívfájdalommal - elindultunk haza.

A zárszó előtt még eszembe jutott, hogy a 6. részben ezt írtam: „A videót visszanézve tűnt fel, hogy egy másik túrakerékpáros vett üldözőbe és meg is előzött, ez csak azért érdekes, mert 2 nap múlva újra találkozunk majd vele”. Szóval a fehér lovagnak titulált helyi túrakerékpáros volt az, akivel akkor találkoztunk, majd Cresen a szupermarket előtt Cobrancoval kommunikált,Ő volt az, aki a Porozina-nál utolsónak szállt fel a kompra, majd az Isztrián vele küzdöttünk az emelkedőkön és Ő állt a buszmegállóban az esőben. Nem tudom kit érdekelt ez a lényegi információ, de nem akartam elvarratlan szálakat hagyni a történetben.

Néhány gondolat zárszóként

  Ezt a túrát is - mint az előző, közös nyolcat – gondosan, aprólékosan megtervezte Cobranco, több olyan helyen is jártunk, ahova átlagos autós honfitársunk nem jut el, így talán egy kis inspirációt is nyújtott, a film által bemutatott környezet.

Az időjárás bele-bele kavart a tervekbe, emiatt a rögtönzés némi izgalmat csempészett, az amúgy sem ingerszegény túrába, ami tovább növelte az élvezeti faktort. Ha csak egy részt emelhetnék ki, akkor a következőket mondanám:

1. nap, amikor Rijekát megnéztük, majd a lebilincselő látványú tengerparton 100 km-t hajtottunk, 

2. nap, amikor olyan szélben kellett menni, amilyet életemben még nem éltem át,

3. nap, amikor hegyeken edződött szemünk is csak „lesett” a vad tájakon,

4. nap, amikor a Paklenica kanyonban ámultunk, és a Zadar környéki leégett házak tömegén szörnyülködtünk,

5. nap, amikor Cobranco ötletét megvalósítva 6,5 órás kompúttal cseleztük ki a markáns hidegfrontot és így értük el Mali Losinjt, miközben ránk, egy csepp eső sem esett,

6. nap, amikor bejártuk a pompás Losinj sziget öbleit, strandjait, hegyét,

7. nap, amikor keresztülvágtunk az illatos Cres szigeten, és a fantasztikus bárány bordát ettük,

8. nap, amikor a Kvarner öböl Isztria felé eső üdülővárosait csodálhattuk meg, de nem szerettük őket

Most látom csak, hogy nem egy részt emeltem ki, hanem mindet, hát ebből látszik, milyen élvezetes túra volt, soha rosszabbat.

Ajánlom mindenkinek az utat. Részletesebben lásd a  és a .