Túrabeszámoló 2019

Most lehet, hogy egyeseknek furcsának fog tűnni, de a jelen  túrabeszámolóm tárgyát képező gyalogtúrás videónak eredetileg egy 2013.-ban Cobranco és Thomas által közösen elkövetett „Dél Erdélyi Körkép” című kerékpártúra adta az elméleti alapját. Cobrancoban akkor fogalmazódott meg, hogy az abban szereplő Dél Erdélyi környék jellemzően csak gyalogtúrás módon bejárható látnivalóival  nem ártana egy későbbi túrán akár részletesebben is  megismerkedni. A „közelebbi” ismerkedés igaz váratott egy kicsit magára, de 2018. őszén egy „előtúra” formájában sikerült bejárnunk és megismernünk a mostani 2019.-es túránk gerincét adó látnivalók nagy részét.  Az előzményekről tehát dióhéjban ennyit és ezek után vágjunk is bele.                                      

 

1. nap

Elérkezett 2019. szeptember 28.-a, ami idehaza már nem igazán a forró nyári napok hőmérsékleteiről híres. A hegyekben túrázgatni még nem igazán rossz ekkortájt, viszont  a hűvös éjszakáknak köszönhetően a szabadban sátrazni már nem mondhatnám a legmegfelelőbb időszaknak. Mi  mégis egy végig sátorban alvós túrára készültünk. Ennek a legfőbb oka az volt, hogy a túra célzónája az úgynevezett „Bánság” jóval délebbre fekszik kis hazánk jelenlegi legdélebbi határától, ami már részben a melegebb mediterrán zóna felső határát is jelenti egyben. A viszonylag gyorsra tervezett, hajdúszoboszlói  találkozó és bepakolás közben Cobranco elmondta saját a túrához kapcsolódó  elengedhetetlen bevezető gondolatait. Majd ezek után céltudatosan, még  „Foltikát” a cicánkat is megkérdezte a  túránkon  való részvételével kapcsolatban és már  indultunk is tovább a túránk messzi célzónája felé. A déli irányt megcélozva a több mint ötszáz kilométeres autós szakasz főbb útvonalpontjai úgy alakultak, hogy: Miskolc, Hajdúszoboszló, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Oravica, Potoc, Néra Szurdok. Út közben természetesen amennyire ez lehetséges és az idő engedi , szokásunkhoz híven szeretünk itt, ott  a teljesség igénye nélkül, de valamennyire körbe nézni  az arra érdemesebb helyeken és ezt, azt részletesebben is bemutatni. Mivel Nagyvárad már szerepelt egy előző átutazásunk alkalmából az most kimaradt. Igaz Aradból sem sokat, csak a szűk belvárost mutattunk meg az autó ablakából, de Temesvár belvárosát,

illetve az azt alkotó három (fő)teret

  és környékét  sikerült viszonylag részletesen gyalogosan is körbejárnunk

 és a kamerával bemutatni.

A nézelődéssel, videózással úgy elment az idő, hogy közben teljesen ránk sötétedett, pedig a tervezett szálláshelyünkig bőven volt még mit megtenni négy keréken. Oravica után elég rossz állapotú keskeny utakon jutottunk el Potoc faluig, ahol a Néra szurdoka felé vettük az irányt. Majd az elég hosszú, éjszakába nyúló autózás után szerencsésen megérkeztünk a Néra folyó kanyargós szurkok völgyének egyik kiszélesedésében található Rolu-réten tervezett szálláshelyünkhöz.

Másnap reggel gyors helyszínbemutatás és reggelizés után elindultunk a környék egyik legismertebb turista attrakciójának a megtekintésére, ami nem más, mint a Néra folyó igen kanyargós szurdokvölgye. A szurdok nem csak természeti, hanem ember által alkotott látnivalókban is bővelkedik. Az első pár kilométer en a folyócskát követő makadám út egy elhagyott erdészházig, az úgynevezett Damjan-házig vezet.

Itt megtekintettük az extrém kilométer és idő adatokat tartalmazó turistákat eligazító táblákat

és az omladozó épületeket, majd innen tovább menve  már csak egy keskeny turista ösvényen haladtunk. Utunk sűrű növényzet között, majd a folyó parti erdőben folytatódott. Út közben több forrás mellett is elhaladtunk és egyre több kilátásnyílt a szurdok két oldalán magasodó tekintélyt parancsoló sziklafalakra. A Damjan ház után úgy egy órai járásra annyira összeszűkült a völgy,

hogy a turistautat közvetlenül a sziklafalba vájták.

Itt már szétszálasodott szebb időket is látott drótkötélsodronyok is segítették a biztonságosabb haladásunkat.

A bevájt szakasz után ismét kiszélesedett a vad kanyarokkal tűzdelt folyóvölgy és egy sekélyebb kavicsos folyószakaszhoz értünk.

Ennek a résznek a helyi elnevezése a „la carlige”, ahol nemes egyszerűséggel a kavicsos folyómederben át kell gázolni a néha nem is olyan kicsi sodrású folyón. Utunkat a túlparton folytatva erdős és sziklás, de végig a folyóparton haladó ösvényen haladtunk,

ahol időnként ismét egy két sziklába vésett, illetve rövid sziklás szakaszokon kis alagutak kialakításával oldották meg az elődök a továbbjutást.

A kanyon annyira kanyargós,

hogy sokszor csak az tűnt fel, hogy a nap egyszer az egyik máskor meg teljesen az ellenkező irányból süt be a sziklás folyóvölgybe. Az egyik erdős szakasz után egy anno a nagy szemközti sziklafalhoz vezető, jelenleg már nem használt függőhíd maradványaihoz értünk,

 ahol még bohóckodtunk is egy kicsit.

A hidat elhagyva ismét folyószinten, majd később pár méterrel fentebb vezetett ösvényen tettünk meg pár kilométert, míg el nem értük a bő vizű „Jordán Forrás”-hoz levezető rövid út kiágazását. Természetesen nem mentünk el csak úgy a forrás mellett, már csak azért sem , mert igen bővizű. Az említett forrás gyakorlatilag egy tíz méter hosszú a Nérába ömlő komoly vízhozamú patak karsztforrása, amit románul ”izbuc”-nak magyarul pedig vízkeletnek mondanak. A forrás után több helyen is sodronyokkal biztosított kis sziklagerinceken kellett átmászni, majd egy komolyabb fárasztó emelkedő következett, aminek a tetején útelágazáshoz érkeztünk. Innen letértünk bal oldalra és egy rövid, de jó kilátást adó, cserjével benőtt sziklagerincen haladtunk. Ez nem tartott sokáig, mert meredek lejtővel szinte teljesen visszaereszkedtünk folyószintre, ahol hamar meg is pillantottuk az egyik oldalon meredek sziklafalakkal határolt, igen sötét, szinte fekete színű Ördög Tavat. A tavacska szinte egy szintben fekszik a tőle csak pár méterre folyó Nérától, de állítólag föld alatti kapcsolatban vannak egymással és a vízszintjük is ennek megfelelően változik.

 Ezen a ponton döntöttünk úgy, hogy az út hossza miatt nem kerülő úton, hanem ismét a már bejárt idevezető úton, de visszafelé tesszük meg az autóig a nem rövid és könnyű távot. Tettük ezt, annak reményében, hogy még sötétedésig a további tervezett látványos szakaszokat és a Bég pataki oldalvölgyet is be tudjuk járni. A visszautat megfeszített tempóban tettük meg a Damjan házig,

 ahol összefutottunk az aznapi első két emberrel, akivel egész addigi utunk során találkoztunk, egy fiatal román házaspárral. A háznál elhelyezett infó táblára felragasztottuk a matricát

és már mentünk is tovább, vissza az autóhoz a reggel már bejárt makadám úton. Közben azért még (egy előző Cobrancoval közös videónkból már ismert módon) nosztalgiáztam egyet egy út melletti kőfolyáson végrehajtott „kőszörfölés”-i  gyakorlattal… 

Az autóhoz visszaérve, a táborhely melleti réten, gyorsan előkaptuk az elemózsiánkat és elfogyasztottuk az igen bőséges felhozatalú kései ebédünket. 

 Ebéd közben, jó szokásához híven, Cobranco egy videós gasztronómiai és löttyteszt blokkos eszmefuttatásban is kiélhette magát…  Idővel eddig sem álltunk túl jól és erre még az ebéd is rátett egy lapáttal, ezért igyekeznünk kellett, hogy minél hamarabb a Bég patak torkolatánál kialakított parkolóhoz érjünk.  Táborhelyünk és a parkoló közötti három kilométeres távolságot autóval tettük meg a már ismert makadám úton. A parkolóhoz érve kicsit meglepődve láttuk, hogy aznap még montisok is kószáltak a környéken, bár biztosan nem a Mi általunk bejárt részeken csapathattak az egészen biztos. A viszonylag sok parkoló autó mellett jó pár kutya is lődörgött a helyen, de szerencsére mind barátságosan viselkedett.  Tüzetesebben megnéztük a kihelyezetten jó minőségű információs táblát és már indultunk is tovább az úgynevezett „tunel”-ek, vagyis alagutak irányába. Mivel ezen a szakaszon a Néra a gyalogúthoz képest több helyen is viszonylag mélyen lent a meredek oldalfalú szikla szurdokban folyik, ezért az utat építők kénytelenek voltak komoly kézi munkával  átvésni  a sziklákat. A keskeny gyalogút többször is szinte az egymást érő rövidebb, hosszabb alagutak sorozatán halad keresztül,

miközben egyik oldalra tekintve a környező sziklafalakra a másik irányban pedig a Nérára van jó rálátás. A kis gyalogos alagutak elég változatosak. Van csak pár méter hosszú,

de létezik oldalt „ablakos” és van olyan is ami már annyira kanyarog, hogy egyes részein már csak lámpával világítva lehet haladni.

 Hiába haladtunk óvatosan az alacsony alagutacskákban Cobranconak még így is sikerült jól bevernie a fejét az egyikben. Természetesen a barlangokban is megszokott denevérek sem hiányozhattak a keskeny alagutak látványvilágából, mert a fejlámpáink fényében több repkedő példányt is megpillantottunk. Az alagutas szakasz után sem kellett lemondanunk a látványról, mert az utunk továbbra is látványosan a sziklafal kanyargós oldalába vésett jó kilátásokkal rendelkező szakaszokban folytatódott. Ezeken a részeken a már délelőttről is megszokott drótkötél sodronyos biztosítás is ki van építve,

bár azok használata nélkül is elboldogultunk. Innentől az ösvény elhagyja a vadabb részeket és folyamatosan ereszkedve ér le a kanyon másik végében található infó tábláig. Itt szemrevételeztük a táblát, majd ismét a délelőtti bevált tervet követve visszafelé bejárva is megtettük ugyanezt a távot a Bég torkolatánál hagyott autónkig. Közben a nap már igencsak kezdett lemenni, ami érdekes fényviszonyokkal ajándékozta meg ezt a szakaszt.  Az autóparkolóhoz visszaérve az ottani, már említett, meglepően jó minőségű, térképpel ellátott ismertető táblára természetesen   felragasztottuk a már megszokott matricánkat és immár ismét autóval indultunk tovább a Bég patak völgyébe.  A nap ezen része innentől szép lassan már kezdett hasonlítani a vak vezet világtalant című történetre, mert közben szinte teljesen ránk sötétedett.  Ettől függetlenül még lámpáink fényében sikerült megtekintenünk a közvetlenül a Bég völgyi makadám út mellett található Vaioaga vízesést.

 Innen még továbbmentünk az út végénél található Bég völgyi erdészházig, ahol van még egy pisztráng telep valamint egy lapos füves terület is, amit nemes egyszerűséggel „camping”-nek hívnak. Mi inkább csak kiépített sátrazó helynek mondanánk, de viszont annak kétség kívül kiválóan megfelel. Innen turista úton a pisztráng telep mellett elindulva eljuthatunk a „Bég Szeme” nevű kis tóhoz, illetve a Néra szurdok mellett a környék második számú legismertebb látványosságához a Beusnica vízeséshez, ami főleg a tavaszi hóolvadáskor igen látványos. Viszont a Bég völgy ezen szakasza  Nekünk most idő és persze fény hiányában kimaradt. Korom sötétben nem maradt más hátra a napunkból, hogy a táborhelyünkhöz visszatérjünk. Mire megérkeztünk a sátrunkhoz, már annyira eltelt az idő, hogy a betervezett tábortűz rakás helyett úgy döntöttünk, hogy  Cobranco  elmond még egy tömör összegző beszédet a napról és már be is vágjuk a szunyát.  Az említett  gyors snitt felvétele után viszont, jól megérdemelten tényleg eltettük magunkat a következő, szintén élményekben gazdagnak ígérkező napra.

Másnap reggel viszonylag korán keltünk, mert aznapra egy viszonylag hosszú autós szakasz állt előttünk, ugyanis helyszínváltásra készültünk.  Tehát ébredés után egyből a  Lindini patak kiszáradt medre melletti táborunk gyors tempójú bontása következett, ami közben Cobranco szokásához hűen egyszer csak eltűnt egy, a  természet lágy ölén elvégzendő egészségügyi szünetre. Visszatértekor röviden ecsetelte is a Mi túráink nomád életviteléhez nem szokott egyéneknek, hogy ilyenkor pontosan mit is és persze azt is hogy hogyan kell csinálni…  Indulás előtt még szakítottunk egy kis időt, hogy szóban a térkép segítségével is megmutassuk a tervezett napi etapot és már gurultunk is tovább hűséges motorizált „fémszekerünk” segítségével. A Néra szurdokából való kijutásunk nem volt egyszerű, mert éjszaka több helyen is egészen nagy kövek zúdultak alá az út melletti magas sziklafalakról így kénytelenek voltunk időnként kézi úttisztítási munkálatokat is folytatni. A szurdok közelében fekvő kicsi falvak bemutatása után megérkeztünk napi utunk egyik legnagyobb településéhez Oravicabányára, ami a nevéből fakadóan komoly bányász múlttal  büszkélkédhet. Bár ennek ellenére a jelen kinézete nem annyira tett ránk jó benyomást. A városon belül áthaladtunk a híres, még a monarchia idejében épült  Oravica-Anina vasútvonal viaduktja alatt is. Az eredetileg az Anina környéki bányák kitermelt szenének az elszállítására épült vasútvonal a maga idejében szenzációnak számított. A viszonylag rövid hegyi vasút pályájának  vonalvezetése és a megépült műtárgyak száma is igen figyelemre méltó, még a mai napig is. A 34 kilométer hosszú vonal összesen 334 métert emelkedik, miközben a szerelvény tíz viadukton, valamint tizennégy alagúton halad keresztül.  Arról nem is beszélve, hogy a meredek pálya miatt igen speciális a szűk hegyi ívekben könnyen forduló mozdonyokra volt szükség, amiket kizárólag ennek a vasútvonalnak az  üzemeltetéséhez építettek. Ezen okokból a manapság közlekedő speciális forgóvázzal rendelkező diesel mozdonyokból is csak pár darab létezik.  A ma közlekedő szintén speciális kocsik is az eredeti száz évnél is régebbiek, csak a mai igényekhez mérten felújították őket.  A vasút után térjünk is vissza az autós etaphoz. Oravicabányát elhagyva az utunk nem túl jó kilátást biztosító erdős környezetben fokozatosan szerpentinezve ért fel egy gerincre ahol több lepukkant a régi bányászkolónia részét képező épület éktelenkedett. A lepukkant környezet azonban meglepően szép kilátással büszkélkedhetett a környék hegyeire. Innen az út ereszkedni kezdett, majd az aninai kereszteződésnél jobbra térve a Ménes Patak völgyébe értünk le. Itt továbbra is lefelé haladtunk, míg jobbról meg nem pillantottuk a Ménes Patak duzzasztásával létrehozott tavat.

A környezet egy másodpercre feledtette, hogy Romániában vagyunk, olyan idilli volt.

 A tó melletti parkolóban kiszállás után már menetrend szerint jöttek is oda hozzánk a környék kóbor kutyái. Az egyik még Cobrancot sem nagyon akarta békén hagyni, miközben a tó történetét és legendáját próbálta elmondani. Szintén itt csodáltuk meg az út túloldalán düledező „popasul zabal” nevű hamisítatlan balkáni színvonalú „éttermet”, ahol még az étlap is egy faágra függesztett deszkatáblára volt igénytelenül  felfestve… Utunkat folytatva a völgy egyre szűkebbé vált és szépen kanyargó szikla szorossá változott és az út mellett egy nagy vas vízvezetékcső is elkezdett több kilométeren keresztül kígyózni. Egy út és cső melletti, alatti forrásnál feltöltöttük fogyó vízkészleteinket, majd ismét autóval tovább gurulva elhaladtunk a cső jelenlegi végpontjánál lévő pisztrángtelep mellett is. Innentől a völgy átmenetileg kiszélesedett és pár lepukkant ház után feltűnt egy újonnan épült parkoló és a már-már szokásosnak mondható a látványosabb helyeket megtekinteni vágyó turisták lehúzására kitelepült  gagyi souvenireket és gyorskaját  árusítók standjai.  A híres Bigéri Vízesés mellett túl is mentünk, mert a korábbiakhoz képest nem lehetett megállni, csak az új parkolóban. A parkolóból gyalog közelítettük meg a vízesést, ami egy kb. háromszáz méter gyaloglást jelentett. A környék az egyre magasodó látványos sziklafalaknak hála ismét elég vadregényesebb oldalát kezdte mutatni. Az út mellett induló falépcsőn lementünk egészen a mohával benőtt, harang alakú, mésztufa gáton  lecsordogáló különleges vízeséshez.

 Szerencsénkre ekkor még egyedül csak Mi voltunk ott, így sikerült mások által nem háborgatva felvennünk az ide tervezett snittet. A nemzetközi szavazáson előkelő helyet elért vízesés után úgy döntöttünk megtekintjük a vízesést tápláló, mindössze csak pár száz méteres patakocska forrását és az a felett található barlangot. Mivel ez az opció már fizetős, kipeneltük a belépődíjat és már kapun belülről szemlélhettük a látványosságokat. A kis patakot követve láttunk egy másik kisebb vízesést, majd a kiépített korlátokkal szegélyezett ösvény hamar felért a patak sziklafal alól feltörő vízkeletéhez.

 Innen már egy jóval meredekebb lépcsős szakasz következett, de ez sem tartott sokáig, mert hamar a kis barlang bejáratánál találtuk magunkat.

A barlang nem volt túl látványos, viszont fejlámpáinkkal szinte az egész üreget be tudtuk világítani.

A barlang után visszafele is megtettük a rövid patak melletti ösvényt, de ekkor már jóval több turista jött velünk szembe, akiket kerülgetni kellett. Visszaérve a bejárathoz a Bigéri Vízesésnél meg már szinte vállalhatatlan mennyiségű ember tolongott,

így konstatáltuk, hogy még pont jó időben sikerült megnéznünk a szinte egy kupacban megtalálható látványosságokat.

 A közelben még volt egy megtekintésre érdemesnek ítélt látványosság, így hamar abba az irányba vettük az irányt. Vagyis visszafelé. Illetve csak pár száz méteren keresztül, mert szintén a Ménes Patakba torkoló Poneiasca patak befolyójáig csak ennyit kellett megtennünk. A nem aszfaltozott útra letérve elhaladtunk egy igencsak lepukkant esztenákkal szegélyezett füves területen, ahol az elmaradhatatlan kutyás támadás most sem maradt el, bár ezúttal az autóban biztonságban érezhettük magunkat. Az „úttal” kapcsolatban már ugyanezt nem mondhattuk el, mert igen mély, tónak kinéző kátyúk sora nehezítette a továbbjutásunkat. A táj viszont ismét egyre szebb lett és az igen meredek út viszonylag magasra vitt fel minket. Erről a pontról pazar kilátás nyílt a környékre és a völgy ipari látványosságára, ami nem más, mint a Poneiasca patak völgyén épített soha üzembe nem helyezett völgyzáró duzzasztógát.

Úgy döntöttünk, hogy a gátat közelebbről gyalogosan is megnézzük, ezért egy gáthoz vezető, lezárt üzemi úton a tiltó táblára szokásunkhoz híven, fittyet hányva besunnyogtunk a lezárt területre. Ez utólag nagyon jó döntésnek bizonyult, mert sikerült probléma nélkül körbenéznünk

 és természetesen videón és fényképek formájában is megörökítenünk az emberiség eme hatalmas, máig feleslegesen felépített művét.

 Közben sajnos az idő is gyorsan telt, ezért a rövid, de tartalmas nézelődés után ismét megtettük visszafelé a pár kilométeres kitérőt a Ménes völgyig, ahol ismét folyásiránnyal megegyezően lefele haladtunk tovább. Utunkat a környék központját is jelentő Bozovics település irányába folytattuk, amit nem is olyan soká el is értünk. A régen több nemzetiség által is lakott település elég régi és több történelmi jelentőséggel is bíró dolog fűződik történelméhez. Volt itt többek között komoly csata a világháborúban, de egy időben még határvárosként is funkcionált a monarchia és az oszmán birodalom között. A város után áthaladtunk a már régebbről megismert Néra hídján, majd egy az Aninai és az Almás hegység közötti viszonylag lapos mezőgazdasági művelés alatt álló medencébe értünk. Itt az úton északi irányba fordultunk és egészen az Ógerlistyei „Eftimie Murgu” elágazásig gurultunk. Mivel az említett falu igen híres a korabeli vízi malmairól és a falu felett kezdődő Rudária Patak sziklás kanyonjáról, úgy gondoltuk mindenképpen megéri a rövid kitérőt. A faluig szinte járhatatlan minőségű úton tettük meg a pár kilométert. Mentünk Mi és mindenki más is a padkán, szembeforgalommal, a túlsó padkán, vagy akár tartósan az út közepén, stb. Bár igazán egy lánctalpas jármű lett volna ideális a feladat leküzdéséhez…  A falu gyakorlatilag két darab több kilométer hosszú egyenes utcából áll, ami a Rudária Patak folyását követi. Természetesen egyből az említett falu felett kezdődő szorost vettük célba és a látványos, hangulatos kicsi malmokkal, fából készült gátakkal szegélyezett, több helyen is igen szűk kanyonon átvezető úton addig mentünk,

 míg az előző évi bejárótúra alkalmával felfedezett, ligetes, patakparti asztalokkal is rendelkező piknikező helyre nem értünk. Itt előkaptunk minden ehetőt és úgy kipakoltunk, mint ahogy a menő wellness szállodákban a svédasztalt szokták. Csaptunk is gyorsan egy videós gasztronómiai blokkal megspékelt tartalmas ebédet. Volt itt minden, ami szem szájnak ingere. Viszont a természet sem adta ám ennél lejjebb. Volt itt árnyas erdő, csobogó patakkal, szép hegyek, stb., hogy a kiváló füves sátrazó helyet ne is említsem. Közben még egy komplett birkanyáj is érkezett a természetesen hozzá tartozó kutyákkal és pásztorokkal. Azon azért egy kicsit meglepődtünk, hogy megjelent egy rendőrautó is a szolgálatban lévő rendőrrel aki elkezdte etetni a pásztorkutyákat. Minden esetre tuti ismerték egymást, mert ugatás helyett nagy haverkodás kezdődött a rendőr és a kutyák között. Eközben a két pásztor  nyugodtan szemlélte a történteket. Mire mindent összepakoltunk, addigra sajnos a nyáj is elindult lefelé a keskeny kanyonon, ezért kénytelenek voltunk utánuk gurulni, pedig az időből egyre jobban kezdtünk kifutni. A gyönyörű őszi színekben pompázó látványosan kanyargós szurdokon több helyen is megálltunk

 és közelebbről is megszemléltünk jó pár függőleges tengelyű jelenleg is működő vízimalmot. Ez nem egy nehéz feladat, mivel a malmok szinte egymást érik a völgyben.

 Az egyik malom működését természetesen technikai szemmel is kielemeztük

 és ezt próbáltuk is minél jobban bemutatni.

 Ógerlistye központjába visszaérve megtekintettünk egy tájékoztató táblát, amin szerepelt a falu és környékének vázlatos  térképe a ma is működő malmokkal,

illetve a már említett működés leírása is. A központi téren kielemeztük ki is volt az Eftimie Murgu,

akiről a románok a falu mai elnevezését adták, és ezen felül az épületekről is ejtettünk pár szót.

Mivel a falu ismét egy kitérő volt a tervezett útvonalunkon, visszatértünk a főútra és annak vonalvezetését követve célba vettük az Almás hegységen átvezető szintén sziklás Béla patak kanyonvölgyét. A kanyon sziklafalai nem túl magasak, de ettől függetlenül elég látványosak. Az út kanyargóssága miatt meg kifejezetten sok jó rálátás adódik a sziklákra. Az út érint egy két, szinte csak nemzetiségiek által lakott települést is. Ez a tény részünkről egyből aktuálissá is tette az ezekhez hasonló helyeken a  túrabringával történő áthaladás problematikáját és annak kielemzését is..  A lepukkant falukat elhagyva rákanyarodtunk a Karánsebes felől a Duna parton fekvő Orsova irányába tartó főútra és ezzel az eddigi nyugodt helyekhez  képest óriási forgalom kellős közepén találtuk magunkat. Húsz, harminccal haladtunk jó pár kilométeren keresztül és ezzel gyakorlatilag elúszott az a lehetőség, hogy még aznap estig sikeresen végrehajtsuk a Herkulesfürdőről induló Domogléd csúcsra felvezető gyalogtúra teljesítését. Mielőtt elértük volna a Herkulesfürdő illetve a Cserna völgyébe vezető út kiágazását a főút még érintette a környező hegység névadó települését Mehádiát is, ahol megpróbáltuk az útról nézve felfedezni a múltban a település felett magasodó hegy tetején épült árpád kori vár maradványait. Mire beértünk a Cserna völgyében található Herkulesfürdőre, már az idő is kezdett elromlani és az előrejelzés sem mutatott semmi számunkra biztatót. Ezért bölcsen úgy döntöttünk, hogy elnapoljuk a tervezett túrát és inkább megkeressük a már régebbről is bevált táborhelyünket és még a vihar érkezése előtt felverjük a sátrunkat. Az elhatározást tett követte, de még így is teljesen ránk sötétedett, mire kialakítottuk az aznapi szállásunkat. Így ezzel került pont az elég hosszúra sikeredett napunk végére.

 

4.nap

Mivel az előző napra tervezett Domogléd-csúcs túra a rosszra fordult időjárás miatt elmaradt, kicsit át kellett gondolnunk, hogy ha az idő engedi bevállaljuk e a túrát másnap délelőttre, vagy  biztosra menve, helyette inkább Herkulesfürdőt járjuk be lehetőleg A-tól Z-ig. Mi bölcsen ezúttal a második verzióra szavaztunk, már csak azért is, mert még reggel is viszonylag borult idő fogadott minket a sátorból való kikászálódásunk után. A nem túl korai táborbontás és az azt követő bőséges reggelizés után az irányt Herkulesfürdő felé vettük, ahol gyakorlatilag az egész napot a város viszonylag részletesnek mondható  bejárásával töltöttük.

A Cserna völgyében fekvő több részből álló városkomplexumba bevezető út mellett hamar észrevettük a Sáfrány panziót, aminek pozitív jellemzője, hogy a vidéktől eltérően itt még beszélnek magyarul is.  Ennek a ténynek szemmel is jól  látható módját választva a tulajdonosok  természetesen a magyar zászlót is kitűzték az épületre.

A panziót elhagyva a város Csernabesenyő nevű részén autóztunk keresztül, ahol a helyi lakosság nagy része éli mindennapjait. Az út jobb oldalán többnyire vegyes állapotú családi házak a bal oldalon a Ceausescu érában épített igénytelen kinézetű pár emeletes blokkházak díszelegnek elég hosszan. Üde színfoltként azért már ezen a részen is feltűnik jó pár újabban épült, emeletes a mai igényeknek is teljesen megfelelő magán villa, illetve panzió is.  Az úton haladva, szemünk már itt megakad a város sziluettje felett jobbról feltűnő hatalmas és egyben látványos sziklagerincen, ami a Mehádiai  hegységhez tartozik.

Természetesen túrázás szempontjából terveink szerint ezt a gerincet sem fogjuk kihagyni. Továbbhaladva elértük az építészeti szempontból  teljesen mást képviselő Herkulesfürdő kettes nevet viselő városrészt, ahol a ma is üzemelő, igen modern kinézetű, de szintén a Ceausescu időkben 1971 környékén kiépült tíz, tizenöt emeletes hatalmas szállodák törnek az ég felé.

 Itt már megtalálhatóak a tömegeket kiszolgálni képes gyorséttermek  és természetesen a gagyi souvenirt, fürdőruhát, stb. árusító üzletek tömkelege is. Bal oldalon egy parkosabb részen még egy tömött magán kempinget is felfedeztünk közvetlenül az út mellett. A szállodákat egyelőre most még csak az útról vettük szemügyre, de később, este fele még visszatértünk egy közelebbi szemrevételezés céljából is. A Cserna melletti úton tovább autózva pár száz méteres erdősebb rész után elértük a Mi szempontunkból és persze történelmileg is legfontosabb városrészt a ma Herkulesfürdő egyesnek nevezett óvárost. Hamar találtunk is egy ingyenes helyet közvetlenül a Cserna partjánál, ahonnan gyalog folytattuk a városnéző körutunkat.  Itt persze nem tudtuk nem észrevenni a Cserna medre melletti

egyik  kénes hőforrás-feltörés környékén kövekkel kirakott mini „medencében” fürdőzőket. Átsétáltunk a Cserna egyik, még az 1800-as évek vége körül épült, nem túl jó állapotú közúti hídján, majd a Gizella sétányt

 és az ott található szép teraszos park közepén a volt gyógy csarnok,

majd későbbi kaszinó épülete előtt álló zenepavilont is  megnéztük. A felfelé vezető lépcsősor mellett található Erdély legnagyobb fenyőfája is, ami egy eredetileg ide ültetett mamutfenyő.

 Szintén a kis park mellett található a régi Rudolf fürdő épülete, ami régi fénykorával ellentétben, ma már inkább csak egy lefátyolozott romnak néz ki.

 Itt látható az egyik régi félköríves, oszlopos fürdőfolyosó is, amin egykoron az úri népek jártak egyik épületből a másikba fürödni. Persze a folyosó fénykorában még nem nyitott, hanem üveges oldala volt, de sajnos manapság ezt a részét már hiába keressük… Az eredetileg még a monarchia idejében épült, gazdagon díszített egykori gyógy csarnokban régen gyógyvizes ivókúrákat tartottak, tehát itt kortyolgatták anno a gyógyvizet az ide látogatók. Sajnos ma már mindenhol csak a festék válik a falakról, mennyezetről és húgyszag terjeng a kupolás, díszes padlós, ennél azért jóval többre érdemes épületben. Az épület viszonylag jó állapotban levő főhomlokzata elől a parkon keresztül  jó kilátás nyílik a Cserna túloldalán omladozó Szapáry fürdőre is, amit a későbbiekben természetesen Mi is felkerestünk. A parkban található, éppen nem működő szökőkút előtt kezdve, majd tovább a séta közben Cobranco röviden ismertette a patinás fürdőhely rövid történetét egészen a római kortól napjainkig.

Majd séta közben megálltunk a jelenleg az egyik legjobb állapotnak örvendő korabeli épület mellett, ami Nekünk a nem éppen jól csengő „Hotel Versay” nevet viseli.

Innen már csak pár méterre van a sétány túlsó oldalán található 1936.-ban épült, jellemzően a csicsás, múlt század elején divatos román építészeti stílusjegyeket felmutató „Hotel Cserna”.

Az érdekes épület feletti óriási sziklafal látványa pedig még érdekesebbé teszi a szálló környékét. A szálló mellett balról  közvetlenül a „Balnear” nevezetű klasszicista építészeti jelleget felmutató fürdőépület található, ami szerencsére a szállóhoz hasonlóan szép állapotban van, legalábbis kívülről szemlélve. Szintén a hotel mellett, de jobb  oldalon egy kis ortodox kápolna van , ahova rövid lépcsősoron és természetesen az ott szolgálatot teljesítő jámbor kóbor kutya engedélyét megkapva jutottunk fel. A kifogástalan küllemű templomban hétvége lévén, éppen egy esküvőt tartottak ezért azt belülről, szokásunkkal ellentétben most nem néztük meg. A sétányon visszafelé indulva ismét elhaladtunk a takarólepellel burkolt reneszánsz stílusban 1852.-ben épült szinte reménytelenül lepusztult állapotban lévő Rudolf palota előtt. A sorban következő régen szintén szebb időket is látott Ferenc József udvar hatalmas  épületen éppen munkások dolgoztak, de nem tudtuk eldönteni, hogy építő, vagy bontó szándékkal tették e azt… 

Egyébként éppen ebben az épületben tartották 1896.-ban  az akkori uralkodók, 1. Ferenc József, 1. Károly Román király és 1. Sándor Szerb király részvételével megtartott Vaskapu csatorna átadó ünnepségét, ami az Al-Duna hajózhatóvá tételének egyik fontos mozzanata  volt. Minden esetre ennek az épületnek a sarkával  átellenben a sétány túlsó oldalán áll Herkulesfürdő talán legikonikusabb épülete, ami nem más,  mint az 1773.-ban épült, egykori Sissi villa,

aminek még saját kicsi óratornya is van. A legendás királynénk élete során állítólag hétszer  tartózkodott itt, miközben az elismert  gyógyhelyen kúráltatta magát.

A már előzőleg is említett Ferenc József udvar egykori főbejáratával szemben Mihai Eminescu nagy román költő szobra áll, bár Minket ez, magyarok lévén, nem igazán hozott lázba.

Sétánk során ismét érintettük az egyik íves egykori fürdőfolyosót, ami a Cserna hídján áthaladva az éppen teljesen fel dúrt állapotú főtér sarkáig  vezetett. A főtér túloldalán a tér egyetlen működő szállodája a „Hotel Ferdinánd” épülete előtt

azon gondolkoztunk, hogy merről lenne érdemes bejárni a katasztrófa sújtott területnek kinéző, régen öt nagy szállodaépület által alkotott barokk főteret.

Mi ezúttal a katasztrófa turizmust részesítettük előnyben, így végül a fel dúrt törmelékeken átgázolva jutottunk el a tér központi elemének számító állítólag ágyúacélból öntött 3.5 méter magas Herkules szoborig, amit még 1847.-ben állítottak a jelenlegi helyére.

A téren tovább haladva az egyik épületet viszonylag jó állapotban találtuk, majd megérkeztünk a tér végén álló 1836.-1838.-között épült római katolikus körtemplomig, ahol a mai napig tartanak magyar nyelvű miséket is. A templom vendégkönyvében nagy örömünkre pár magyarországi látogató bejegyzését is elolvashattuk.

A körtemplom megtekintése után felkapaszkodtunk egy másik az előző felett álló templomhoz, de az zárva volt, így egy lejtős utcán folytattuk városnéző sétánkat. Felülről megtekintettünk egy újabb építésű pár éve még működő vendéglátó ipari egységet, majd visszaérve a lenti római sétányra nem sokára elértünk Herkulesfürdő  a Cserna völgyén legfentebb eső pontján épült szállodájához a szintén modern stílusú, 1976-os építésű „Hotel Roman”-hoz.

Ez az épület attól érdekes, hogy a szűk Cserna völgy miatt az utat a szálloda alatt vezetik el, így a szálló gyakorlatilag hatalmas betonpilléreken áll. Ez gyakorlatilag nem túl szépen néz ki, de építészetileg mindenképpen érdekes megoldás. A szálló épülete előtt balról közvetlenül a hegyoldalban található a legrégebbi „Higénia” nevű gyógyforrás szépen kiépített kőből épült foglalata, de sajnos a víz nem folyik sehol. Cobrancoval közösen meg is állapítottuk, hogy nagy valószínűséggel az itt  feltörő termálvizet elvezették csöveken a szállodába. Ez a tény  talán jelenleg ez nem is nagy baj, mert az ide látogatók finoman szólva nem igazán kezelik higiénikusan a „Higiénia” forrás környékét… A szálloda alatt sétálva láttunk pár érdekes dolgot, mint például egy rózsaszínű playboy nyuszis köntösben nyugodtan sétálgató, öreg nyugdíjasnak kinéző román nőt, de a Cserna túlpartján található nagy kövön sütkérező műanyag gólyák látványa is csalt pár mosolyt az arcunkra.

A szálló épületét elhagyva befejezetlen épületrészek látványa fogadott minket építési törmelékkel megspékelve, amit már évek óta nem szállítottak el valami érthetetlen ok miatt…

Ök tehát így szeretik, igénytelen balkáni módon. Mint ahogy a Wellnessről is van egy sajátos semmihez sem fogható elképzelésük. Ez a gyakorlatban megvalósítva annyit tesz, hogy több kicsi méretű medencének nem igazán nevezhető, mondjuk úgy, „csobbanó helyet” építenek betonból.  Ezeket  úgy építik meg  közvetlenül a forrás kifolyótól lefele lépcsőzetesen, közvetlenül a folyóparton, hogy a meleg víz az egyikből a másik „medencébe” folyik át. A víz ezért „kádanként” mindig egy kicsivel hidegebb és hidegebb (és persze koszosabb is) lesz attól függően, hány kis medencén folyik keresztül.

Az így fokozatosan lehűlt vizet aztán egyszerűen a folyómederbe engedik. Így tehát mindenki abba a kis méretű merülőbe megy fürödni, ami éppen az Ő hőmérsékleti igényének megfelel. A kivitelezés természetesen nagyon balkáni, mert zuhanyzót, lábfertőtlenítőt, szemeteseket, WC-t és hasonlóakat még keresve sem találunk! A felsorolásból az utóbbi kettőt persze hamar megtaláljuk, mert csak a medencéktől pár méterre levő bokrokig kell menni és feltárul minden, amit addig csak sejtettünk… És mindez egy négycsillagos működő szállodától tíz méterre történik! De akár simán az is elképzelhető, hogy ez a rész is közvetlenül a szállodához tartozik, mint valami külső egység, mert úgy láttuk, hogy jó páran egyenesen a szállóból jöttek ki ide köntösben és természetesen vissza is.

Miután kellően kiszörnyülködtük magunkat a látottakon a szálloda melletti hegyoldalban található úgynevezett „Rablóbarlang”-ot vettük célba. A barlang csak egy pár perces sétával érhető el a sétányról induló turistaösvényen.

 Elvileg természetesen fizetős lenne a már régóta ismert látványosság, de mivel senki nem állt ott a bejáratnál aki pénzt kért volna a látogatásért, ezért mások példáját követve Mi is besunnyogtunk szétnézni. A tágas bejáratú barlangban állítólag régen rablók laktak, akik innen tartották rettegésben az erre lakókat, tehát innen ered a barlang neve is. A barlangot jelenleg is igen sokan látogatják.

A kis kitérő után a sétányon visszafele indultunk a Hotel Roman irányába, ahol hamisítatlan balkáni, számomra „kígyóbűvölő” zenének nevezett román népi muzsikát döngettek egy szórakozóhely teraszáról az erre fogékony egyének részére.  A közvetlenül a Cserna melletti sétány támfalában egyébként több római kori történet van megörökítve domborművek formájában. Ezek előtt elhaladva Cobranco egy gyors római kori történetekből álló szösszenetet is előadott, amire a (z állítólagosan) rómaiaktól származtatott ma élő románoknak nem igazán van mire büszkének lenniük…  A főteret elhagyva a már régebben távolabbról is látott Szapáry fürdő épületét vettük célba. A jelenleg igen romos, szinte már-már a megmenthetőség határát súroló, eredetileg Alpári Ignác tervei alapján épült, 1886-ban átadott, 184 méter hosszú épületkomplexum egykoron Herkulesfürdő egyik büszkesége volt.

Közvetlenül az épület mellett található a Diana forrás kiépített foglalata, de sajnos a víz itt sem folyik valami ok miatt.

A forrás után bevetettük magunkat a Szapáry fürdő romos épületébe, hogy ott is szétnézzünk. Az épületben hiányzó ajtók, ablakok és leszakadt, életveszélyes födém fogadott minket, ami fokozott óvatosságra adott okot.  

Persze a lámpákat kint hagytuk, ezért azokért vissza kellett menni a közeli autóhoz, majd ismét vissza a romos épületbe… Immár lámpákkal felvértezve sorra néztük meg a hosszú központi folyosó oldalában nyíló kisebb fürdőhelyiségeket.

Egy nagyobb központi terembe érve megpillantottuk a több méter magas, még ma is gyönyörűen díszes Zsolnai kutat

és a felette lógó szép csillárt, valamint a pazar díszítésű kupolát.

Ebben a díszes teremben bepillantást nyerhettünk az épület egykori pompájába. Végül felkerestük a teljesen beomlott födémű épületrészt is. Az épület előtt a Csernán átívelő, régen igen szép Sissy híd is már csak árnyéka régi önmagának, mert a híd vasból készült szerkezetére csavarozott, fa részek már teljesen elkorhadtak, így már rámenni is életveszélyes vállalkozás lenne…

Ha már a híd kapcsán felmerült Sissy neve, a sétánk során Cobranco ezzel kapcsolatban is kifejtett pár eddig talán nem sokak által ismert tényt a volt királynőről.

 A fürdő romos épületét elhagyva igen jó kilátás nyílt a legendás fehér keresztre, ami nem más, mint egy igen meredek gyalogösvényen megközelíthető nevezetes kilátópont a város felé magasodó déli sziklafal oldalában.

 A folyóparti úton tovább haladva hamar feltűnt az 1965.-ben épült Hotel Herkules hatalmas, ikertornyos épületkomplexuma. 

Ez az épület ékes példája annak, hogy nemcsak a monarchia korabeli történelmi értékeket nem becsüli a mai román társadalom, hanem a már úgymond maguk által épített örökséget sem…  A hatalmas szállodakomplexum  jelenleg teljesen az enyészeté.

 Szemmel látható módon ugyanúgy pusztul, mint a már előzőleg is bejárt jóval régebbi épület, csak a kora miatt ez még nem annyira látványos. Az ikerhotel után még elsétáltunk pár kisebb szintén romos ház előtt, majd a Cserna partján feltűnt egy kőből épült díszes  kupola.

 Ezen a részen több hőforrás is található, melyek közül a Venera forrás is itt tör a felszínre. A hőforrás vizét hányaveti módon egy  a Cserna felett kifeszített csövön át vezetik a túlsó parton található már megszokott balkáni igénytelenséggel kialakított medencékhez.

 A lepukkant épületek látványa sajnos elég elkeserítő állapotokat tükröz, még a folyó másik partjáról nézve is. A már említett kupola alatt viszont végre módunk nyílt megkóstolni is az itt feltörő elég rossz ízű forró gyógyvizet. Ha pedig valakinek ez nem lett volna elég egy másik kóstolót is megejthettünk a szintén pár méterre található másik kiépített meleg vizes gyógyforrásnál. A mindössze pár méteres távolság ellenére ennek a forrásnak a vize teljesen más ízű volt, mint a kupola alattié. Ennél a forrásnál Cobranco röviden ismertette miféle betegségek esetén voltak hatásos ezeknek a keserű vizeknek a kúra szerű fogyasztása, valamint a benne való fürdés milyen betegségek ellen javallott. A források felkeresése után elindultunk visszafelé az autóhoz, mert még mindig maradt megnézni való a több részből álló városkomplexumban.

A Szapári fürdő előtt leparkolt autóhoz visszaérve megpróbáltuk kielemezni, hogy miért és hogyan jutott erre a sorsra ez a mindenképpen többre érdemes épített örökség. Sajnos a választ szerintünk egyértelműen a mai romániai gátlástalan vagyonszerzési gyakorlatra vezethetjük vissza, ami a rendszerváltás környékén alakult ki és azóta sem találják úgymond a hatásos jogi ellenszerét.

Mivel a nap már lemenő félben volt úgy gondoltuk megnézzük közelebbről is a modern szállodák környékét, hogy mekkora élet zajlik arrafelé. Ami azt illeti az utószezonban sem kellett csalódnunk, mert  olyan ember és autó tömeg fogadott minket,

 hogy még közlekedni is alig lehetett a szállodákhoz vezető utcák környékén a sok „csóró” vendég össze, vissza parkoló luxus autóról nem is beszélve. Már rutinosan sorra vettük közelebbről is szemügyre a Diana resort, Afrodié, Decebal, meg persze az egyik legnagyobb Internacional szállókat és környezetüket.

Valamint részben kielemeztük őket az 1971-1972-es létrehozásukat megelőző, azóta már történelminek minősülő okokról és persze építészeti szempontokból is. Ezeken felül szóba került még a mai, már rendszerváltás után született és felnőtt generáció hozzáállása is a mai Herkulesfürdő eme hatalmas építményeihez.

A „szállodamustra” közben úgy ránk sötétedett, hogy az eddig még nem felkeresett, szintén az épített örökséghez tartozó 1878.-ban épült igen díszes vasútállomást már csak teljes sötétben tudtuk megtekinteni. Az állomás épülete a mai Temesvár-Orsova vasútvonal mellett található, viszonylag távol a város sűrűbben lakott részeitől.  Ettől függetlenül a régi patinás királyi fürdőhelyhez méltó megjelenéssel bír még manapság is.

A díszes kupolás kis épület romániai viszonylatban mérve elég jó állapotnak örvend. Szép korabeli öntöttvasból készült alacsony lámpaoszlopai és zsolnai kerámiás díszítései,

 de lépcsői is viszonylag elfogadható állapotban vannak, hála a máig fennálló állomási funkciónak . A modern lámpatestek már nem mindehol illenek a díszes alapokhoz, de ennél nagyobb gond soha ne legyen. Az épület belső díszítése is elég érdekes a szemlélő számára. A fő váróterem, vagyis a kupolacsarnok belső falain még a vasútvonal történetét képekkel és leírással is bemutató kiállításnak is beillő ismertetőtáblák vannak és a kör alakú terem akusztikája is kiváló.

 A vasút felőli oldalon a peronok vonalában mindkét irányban oszlopsorokon álló futónövények számára épített, keretes építmény van, ami szintén még az eredeti  állomásépület tartozékaként épült. Funkcióját nyáron a mai napig igen jól betölti, mert a szerkezetre felfuttatott borostyán természetes árnyékot biztosít a peronon várakozóknak.  A sötét és az állomás kivilágítási hiányossága miatt megpróbáltuk a lehetőségekhez mérten lámpáinkkal bemutatni az állomást,  több,  kevesebb sikerrel.  Az egész napos, már-már részletekbe menő városbejárás végeztével a kihalt esti  peronon rögzítettük a  Cobranco által ott megfogalmazott napi összegzését, majd az autóval ismét célba vettük a már előző napon is használt táborhelyünket, hogy sátrunkat ismét felverve eltegyük magunkat a következő napra.

A folytatáshoz egy kis megjegyzés:

Mivel Cobranco az idei túránkat ezúttal nem időrendi sorrendben adja közre így most egy kis „ugrás” következik az előző rész leírásához képest. Tehát a film ezen részének történéseit alapul véve folytatom a túraleírásomat.

Gyakorlatilag mondhatjuk, hogy végül ez a napunk lett a Domogléd csúcstámadás napja. A terveinknek megfelelően ennek a túrának már réges-régen a „már teljesített feladat” kategóriába kellett volna tartoznia, de sajnos az előre nem tervezett rossz idő miatt egy kicsit időrendileg későbbi napra lett halasztva. A mondás persze erre a napunkra is igaz, tehát ami késik az nem múlik… Így természetesen nem maradt más hátra, mint ezt a túrát minél hamarább behúzni a sorban. Tehát az autóval a Herkulesfürdőt fent a hegyoldalban elkerülő út, azon szakaszáig gurultunk, ahol a városból induló, jól kiépített turista útvonal áradat keresztezi az aszfaltot. Ehhez a ponthoz viszonylag közel egy parkoló is van, ami tökéletes induló, illetve egyben befejező pontját is képezte a napi túránknak. Még az autónál Cobranco gyorsan térképes segítséggel bemutatta a mai túratervet, majd egyből megindultunk a hegynek.  A megindulás ezúttal elég nehezére esett a bemelegítetlen izmainknak, mivel a főútról az ismertető tábláknál

letérve a turista ösvényre az  egyből  igen meredek és végeláthatatlan cikkcakkos  szerpentinezésbe kezdett.  Szerencsénkre a meredek szerpentin hűs árnyékot adó erdőben haladt, aminek nagyon örültünk. Igaz az elején még nem sok kilátás adódott a környező tájra, viszont az igen gyors szintemelkedés közben sorra ejtettük útba az ösvény mentén elhelyezett tanösvény táblákat és pihenőhelyeket. A felsőbb régiókban már egyre kevesebb erdő gátolta a kilátást,

de a terep innentől már kövesebb, nehezebben járhatóbbá vált. Még pár helyen sodronyok is megjelentek a továbbhaladást megkönnyítve. Az úgynevezett  „Fehér kereszt”  előtt egy szikla oldalán emléktáblát pillantottunk meg, amin nagyjából az olvasható, hogy Mihály román király 1938-ban felmászott erre a helyre. Innen már csak pár métert kellett tovább másznunk és el is értük a híres Fehér keresztet,

ami a környék legfelkapottabb kilátópontja, ami többek között Herkulesfürdő  több pontjáról is jól látható. A keresztnél Cobranco természetesen előadta a hely elengedhetetlen legendáját, és gyönyörködhettünk a hely csodálatos panorámájában is. Persze itt a magasból beazonosítottuk az alattunk elterülő város előzőleg általunk már megismert fontosabb épületeit és látnivalóit is.

A keresztet elhagyva a sziklák oldalába vezetett tovább az ösvényünk, bal oldalról szép kilátással, majd egy újabb erdős szakasz után elértük a Szerbán barlangot. A magasan fekvő, nem is olyan rövid, 80 méter hosszú barlangot természetesen amennyire tudtuk, elég jól bejártuk, már csak azért is, mert lámpákkal  igen jól fel voltunk szerelkezve. A barlang Cobranco rövid  ismertetője szerint a nevét állítólag egy „Szerbán”-nak nevezett haramiáról kapta, aki régen itt bujkált a törvény elől. A barlang után ismét intenzív emelkedésbe kezdett az ösvény, de már ritkás erdőben, ami egyre inkább már fenyves volt. A kilátásunk lépésről lépésre egyre jobb és jobb lett,

 viszont az utunk  egyáltalán nem lett könnyebb a nehezen járható sziklás terep miatt.

A nyílt, igen  kitett terepen ráadásul elég erős szél is fogadott minket az újabb időjárási front miatt, ami szintén nem könnyítette meg a haladásunkat. Az út ezen pontjáról elég jó kilátás nyílik a Cserna völgy elejére, vagyis Herkulesfürdő Csernabesenyő városrésze irányába.

 Ösvényünk ez utáni szakaszát nem véletlenül a „Macskák útjának” nevezik, ami nagyon találó, mert időnként tényleg szikláról sziklára szökellve, átugorva kell tovább haladni mindig felfelé. Ez a fajta nehéz, sziklamászós terep, igencsak becsapós, mert mindig azt hiszi az ember, hogy nemsokára felér a szikla tetejére,

 de állandóan egy újabb meghódításra váró magaslatot talál maga előtt, soha véget nem érő, nagyon szivatós  módon. Ezen a szakaszon Cobranco a Domogléd-Cserna Nemzeti Parkról és a környék hegységeiről tartott egy elég tömör szösszenetet, amihez természetesen utánozhatatlan látványvilágot is társított a kamerája segítségével.

 A meredek sziklás részt magunk mögött hagyva egy laposabb füves, de azért kisebb kövektől nem mentes részen áthaladva értünk fel a Kis Domogléd csúcsra.

Itt már szinte teljes körpanorámában volt részünk, de még hátra volt egy kisebb visszaereszkedés és természetesen egy újabb rövid mászás,

mire sikerült meghódítanunk a Nagy Domogléd csúcsot.

Magára a csúcsra már szinte teljes naplementében értük fel, ahol természetesen elfogyasztottuk a csúcs csokit is. Azért még éppen maradt annyi időnk, hogy teljesen szétnézzünk a Trianon előtti volt határcsúcs tetejéről. Szerencsénkre innen még a Duna, Kazán Szoroson történő áttörését is sikerült az utolsó fények segítségével megörökítenünk a kamerával.  A környék legmagasabb csúcsa meghódítása alkalmából gyorsan készítettünk még egy közös fotót is. 

Ezt követően, egy igen hatásos Cobrancoi monológ elmondása után az útirányt jelző tábla útmutatását követve, szapora léptekkel elindultunk lefelé a Proláz völgy, majd onnan a Ferregati szurdok irányába.

 A Proláz völgyön már teljes sötétségben lámpáink segítségével haladtunk és egy háromnegyed órás ereszkedést követően értünk le a völgy aljánál található kereszteződésig.

 Itt az útbaigazító táblákon kívül még  egy remekbe szabott, modern kütyümániás embereknek szóló velős üzenet is fogadott minket a pihenő asztalon, mi szerint „nincs WiFi, csak természet”. A pihenőhelyet elhagyva, utunkat az itt még erdős Ferregati szurdokvölgyben folytattuk tovább, folyamatos lankás ereszkedés közben.

 A sötétben jól haladtunk és hamar elértük a szurdok sziklás szakaszát, ahonnan kezdődően már folyamatosan figyelnünk kellett az apró murvához hasonló apró kövek miatti megcsúszásokra. Haladásunkat e mellett, még az egyre meredekebbé váló ösvény is tovább nehezítette.

/A szenzációs szurdokról szerencsére vannak világosban készített fotóink is 2018-ból./

 Egy idő után feltűntek Herkulesfürdő cigánytelepének a fényei, ami egy  újabb morfondírozás tárgyát képezte, ugyanis a turistaút eredeti nyomvonala azon keresztül haladna. Ez a verzió pedig Nekünk érthető okok miatt nem igazán jött be. Ezért úgy döntöttünk, hogy egy újabban kijelölt, de pont ezért nem sokak által járt, oldalazva haladó, lábainknak nem túl kedvező útirányban elkerüljük a kissebségiek által lakott elengedett kutyáktól hemzsegő telepet. Bár a kutyák természetesen  észrevettek Minket, de sikerült oldalra meglépnünk a bokros, magas fűvel benőtt nem egyszerű, ráadásul rosszul is jelzett terepen. Végül szerencsésen leértünk az aszfalt útra, de azon még várt ránk jó pár kilométer megtétele, míg elértük az autónkat. Közben azért még bőven volt módunk hallgatni a városból felszűrődő román népi rütyütyü hangorgiáját, amit Mi elképzelni sem tudunk, hogy hogyan lehet szeretni bárkinek is a világon. Minden esetre aludni tutira senki nem tud tőle az egészen biztos…  Miután visszaértünk a hűséges túratárs gépjárművünkhöz, azzal a lendülettel tovább is mentünk, mégpedig abból a célból, hogy a túra kezdő ismertető táblájára utólag felragasszuk a méltán megérdemelt matricát. A ragasztás után az autóval  ismét célba vettük a már jól bejáratott út menti táborhelyünket, ahol még egy utolsó napirendi pont várt ránk. Ez pedig nem más, mint az a tevékenység, ami Cobranco talán legnagyobb kedvencei közé tartozik, vagyis a szalonnasütés. És ez mint olyan, csupa nagybetűvel értendő! Az tény, hogy van egy hangulata és persze gasztro blokknak sem utolsó, csak hát utána ne lenne tőle annyira füstszagú minden, mintha egy kolbászfüstölőből húzták volna ki…  Szalonnasütés közben Cobranco még egy meggyes kofolával is meglepett, gondolom kárpótlás céljából a füstölt kolbásszá válásom kiengeszteléseképpen. Minden esetre igen jólesett a szalonnazsírral csepegtetett hagymakarikás kenyér mellé az biztos. Persze nem múlhat el úgy szalonnasütés, hogy jó pár étkezéssel kapcsolatos, fontos kérdést ne tárgyaljunk ki Cobranco módra, így ez most sem volt másképp. Volt itt minden az ENSZ főtitkártól kezdve a Norbi updaten át egészen a szalonna megfelelő sülési szintjéig, na meg persze, egy régen történt lakótelepi csínytevéssel bezárólag minden.

De ez így van jól, mert ez a hangulat hozzátartozik az élet sava borsához, meg persze a túrákhoz is. A szalonnasütés után természetesen jóllakva és kellően átfüstölődve bevágtuk a szunyát, mert a következő napunk is élmény dúsra lett megtervezve.   

A hatodik napunkat is a már jól bevált Cserna-völgyi út melletti táborhelyünkről indítottuk, amit Cobranco pár snittben gyorsan be is mutatott. Persze egy kis Romániai vadkempinges tájékoztató és annak kiegészítése képpen egy térképes útvonalterv bemutató is szerepelt a reggeli repertoárban. A táborhelyről való felkerekedésünk után egyből autóba is pattantunk, hogy a nap első látványos napirendi pontját megközelítsük. A Cserna völgyén felfelé haladva elértük azt a pontot, ahol az út kétfelé ágazik.  Az aszfaltos út, ami elhagyja a völgyet, innentől kezdve már felfelé halad egy kisebb hágó, majd tovább Aramabánya irányába. Viszont a másik, balra kiágazó makadám út tovább követi a völgyet és  a  Cserna mellett marad. Ez a híres, hírhedt 66A számú út, ami közkedvelt a fanatikus offroad és dangerous road utak kedvelői körében.

 Egyes szakaszai elvileg le vannak zárva a forgalom elől, de azért tudomásunk szerint ettől függetlenül így, vagy úgy, de azért végig lehet rajta menni. Az elágazás után egy viszonylag hosszabb szakaszt tettünk meg ezen a murvás úton, egészen a Cserna Sat nevű településig, ami a völgy egyik kiszélesedésében található. A szórványtelepülési jegyeket magán viselő helyen, komolyabb infrastruktúra egy kemping és egy panzió kivételével nem igazán van.

 Pár romos, vagy rossz állapotú ház és egy kocsma a felhozatal az említetteken kívül. Az egy évvel ezelőtti állapotokhoz képest az egyetlen pozitív változás amit észrevettünk az egy új mobiltorony és az addig itt nem létező térerő megjelenése. De mi persze nem is a már említettekért jöttünk, hanem a különlegességéről híres, itt kezdődő rövid, de annál látványosabb Pup szurdok miatt. A szurdok különlegessége abban rejlik, hogy a rajta áthaladó víz érdekes módon, üst szerűen vájta ki a sziklákat az évmilliók során. A kanyon egyik oldalán, ahol a rövid korlátokkal biztosított ösvény halad, még a sziklafal alá is be lehet menni.

 Itt ezen a szakaszon, mivel a terep nem igazán vízszintes és a nedvességtől ráadásul még csúszós is, sikerült egy gyors hátas talajfogást is eszközölnöm, amit  természetesen a hátsó felem és a rövidnadrágom is észrevett fájdalom és kosz formájában. Ezt a kis malőrt leszámítva sikerült megnéznünk az érdekes  szurdokot, sőt Cobranco még az elengedhetetlen ide passzoló szurdok legendáját is közreadta, természetesen lovagostól, sárkányostól… Vitáztunk még egy kicsit, hogy melyik a Cserna a kanyon végénél találkozó két vízfolyás közül, de végül kiderült, hogy a kanyont maga a Cserna vájta ki és nem a másik jobb oldali természetesen kisebb vízhozamú mellékpatakja. Az autóhoz visszatérve egy hirtelen gatyacsere után a hűtőládából kipakolós reggelinket is megejtettük, amiben, hogy közben ne unatkozzunk, egy nyávogó, igen éhes a helyi erőket képviselő macska is besegített. Halva és Cockta teszt után az autóval újra elindultunk a 66/A makadámúton és továbbra is folyásiránnyal szemben az egyre kisebb Csernát követtük.

 Út közben Cobranco elég részletesen ismertette az e  közben egyre rosszabb minőségűvé és kanyargósabbá váló  út történetét. 

Pár újabb makadámon és durván törött betonon megtett kilométer után elértünk a Csernán épített, legnagyobb mesterséges, Iovan nevű tó  hatalmas duzzasztógátjához. A gát tetejénél az út mellett leálltunk egy nem túl szembetűnő helyen és besunnyogtunk a gát koronájára, ahol gyakorlatilag szinte minden tilos. 

 Az ipari  kamerákkal bőven megfigyelt, őrzött területre Mi pluszba bevittünk még egy kamerát, azzal az eltökélt szándékkal, hogy titokban minél több szép felvételt készíthessünk a környékről.

Sunnyogásunk szerencsére sikerrel járt, így jól szét tudtunk nézni és még a felvételeinket sem kobozta el a gátat őrző két biztonsági személy.

 A gátmustra után elindultunk visszafele, ahol egy útba eső elhagyott abandoned panzióépület szakadt kerítéséből vételeztünk egy kevéske tűzifát, illetve nem sokkal később, egy út menti, ortodox képekkel bőven kidekorált, de annál kisebb vízhozamú forrásból feltöltöttük az apadó vízkészletünket is. A felállított sátrunkhoz visszatérve kipakoltuk a beszerzett famennyiséget és megcéloztuk a közvetlenül az út mellett induló Inelet hegyi szórványtelepüléshez felvezető piros háromszög turista jelzés kiindulópontját.

Majd a  megfelelő helyen nekiindultunk a nem is olyan könnyűnek ígérkező túránknak. A Csernán egy kis gyalogos hídon keltünk át, majd szinte átmenet nélkül, egy igen meredeken, cikkcakkban szerpentinező igen meredek ösvényen találtuk magunkat. A fordulókban több helyen pihenő padok és mindenféle ortodox szentírások voltak, tehát egyféle stációkkal tűzdelt zarándokútnak is beillett ez a napsütésben bővelkedő, fárasztó szakasz. Közben a hirtelen emelkedés miatt egyre szebb kilátások adódtak a Cserna szűk völgyére

és a túloldali magas sziklavonulatra is.

Nem sokkal később elértük a túra egyik leglátványosabb és egyben legveszélyesebb szakaszát, ami nem más, mint a szinte függőleges sziklafal oldalában egymás után következő rozoga létrákból álló feljáró.

A létrák műszaki színvonala enyhén mondva is hagy némi kívánnivalót maga után, így kell egy kis bátorság és tériszonymentes hozzáállás a leküzdésükhöz. A nem éppen EU konform, hevenyészett  lélekvesztőkön ugyanakkor Mi hatalmas örömmel haladtunk felfelé,

 már csak azért is, mert fokról fokra egyre szebb rálátásaink adódtak a festői környékre. A létrarendszer megmászása után egy páfrányokban gazdag területre,

majd egy erdősebb részhez értünk, ahol egy kerítés zárható kapuján is áthaladtunk, miközben az út meredeksége nem nagyon csökkent. Ahogy az erdőből kezdtünk kiérni az út kicsit lankásabbá vált, viszont egy napsütötte, szinte kopár rész következett. Majd egy szeles, nyereg szerű részhez értünk, ahol egy grandiózus panorámával rendelkező pihenőhelyet is kialakítottak.

Itt természetesen Mi is megálltunk pihenni, körbenézni és egy kis folyadékpótlással egybekötött rövid fotózást is tartottunk.

Innen az út következő szakaszának a meredeksége ismét bedurvult, ami leküzdését az ezerrel tűző nap is megnehezítette. Ettől függetlenül, pár elszórt  vadalmafát is  érintve, nem sokára felértünk az úgynevezett négy falu templomához. Itt a kis hegyi kápolna mellett egy rozoga harangláb és egy kicsi, de manapság is használatban lévő temető van.

A hely legfestőibb kilátása kedvéért bementünk a temetőkertbe is, ahol  a tájat  csodálva Cobrancoval szóba hoztuk még az ember végső nyughelyének kérdéskörét is. A temetőből kifele menet, kíváncsiságunknak engedve, finoman még megszólaltattuk mindkét harangot is.

Majd egy kisebb kitérőt tettünk Scarisoara az egyik hegyi falu irányába.

 Ez után a kápolna előtt ismét elhaladva a másik irányba indultunk, vagyis Inelet falu fele, ami szintén nem nagy távolságra fekszik a kis temetőtől. Ismét átkeltünk egy zárható kerítésen, majd pár száz méter után az erdős részt elhagyva, panorámás kilátással büszkélkedő kaszálók között haladva,

már nem sokára fel is tűnt előttünk az ineleti iskola egyszerű épülete. Az iskola környékét megszemléztük és megállapítottuk, hogy ezeknek a hegyi népek gyerekeinek sem lehet valami könnyű dolga ha az iskolába szeretnének eljutni nap mint nap.

A sulival szemben egy kisebb kukorica ”föld” volt, ami erősen idézőjeles, mert az inkább valami kövekkel teli agyagtalajnak látszott, mintsem valódi termőföldnek… Visszaindulás előtt még szemrevételeztük a becsületkassza alapon működő iskolaablak párkányán kialakított helyi  elárusítóhelyet,

majd ezt követően el is indultunk vissza a kápolna irányába. Út közben Cobranco szokásához híven, saját stílusban előadott egy dalt is örömében.

Mielőtt a kápolnától tovább indultunk volna a már felfelé megtett  úton visszafelé, még elhelyeztük a temető ismertető tábláján a hely  méltán megérdemelt matricáját, valamint elfogyasztottuk a csúcs csokikat is. Cobranco tartott még itt egy kis térképes ismertetőt a környékről és az előttünk álló következő Czeszna kanyon  túráról, majd sietve ténylegesen elindultunk lefele,

 vissza a Cserna völgyében hagyott  autónkhoz. A felfele úton már megismert pihenőhelyeket ezúttal sem hagytuk ki, sőt Cobrancotól még külön ismertetőket is közreadott, mint például a medve megtévesztésének mikéntjét is. A zárható kapu után a nagy páfrányok között tettünk még egy kis kitérőt az egyik közeli forráshoz, de az annyira elhanyagolt állapotban volt, hogy friss vizet ott nem sikerült vételeznünk. A forrást elhagyva Cobranco továbbra is poénkodós kedvében maradt az út még hátralévő részében is, így a jó hangulatunk alapból adott volt.

Már rutinosan leereszkedtünk az ismert létrákon, majd innen már egy elég gyors ütemű ereszkedéssel leértünk a Cserna hídjához.

Itt ismét autóba ültünk és a Cserna völgyében legurultunk a pár kilométerrel lentebb, pontosan a Mehádia és Krassó-Szörény megye határánál található „Dumbrava” nevű magánpanzióhoz,

ahol a szálláson kívül  étterem és még ingyenes parkolóhely is van. A parkolóban tartottunk egy kis édesség bemutatóval egybekötött nassolást és a soron következő túra gyors térképes ismertetőjét is rögtönöztük pár perc alatt. Közben elhaladt mellettünk egy biciklis kolléga, aki az első kerékpáros illető volt a pár nap alatt mióta ezen a déli környéken voltunk. Ennek apropóján Cobranco még egy régebbi valós történetet is megosztott a kamerának, majd gyorsan el is indultunk a panzió melletti kiszáradt patakmeder irányába.

 Itt a kék kereszt jelzésünk szinte átmenet nélkül,  igen nagy meredekségi szögben vágott neki a hegyoldalnak, ami a már kicsit fáradt izmainknak nem igazán tetszett. Pedig a Czeszna szurdok bejáratáig még bő félórás kemény mászás volt hátra ezen a terepen. Út közben az egyik fára feltűzve a szurdok felső bejáratánál épült hegyi esztena rögtönzött turistacsalogató „étlapja” mellett is elhaladtunk. Itt egy  rövid pihenő közben, több, kevesebb sikerrel próbáltuk értelmezni a hevenyészett műanyag zacskóba csomagolt román nyelvű iromány tartalmát, majd haladtunk is tovább. A nagyon meredek erdős rész után kiértünk egy sziklafal alá, majd nem sokára egy kereszthez,

ahonnan már igen jó kilátások tárultak a szurdok bejárata irányába

és a Cserna völgyének tágabb környékére is.

 Ezen a ponton Cobranco tartott egy kis ismertetőt, majd a hajdani Román határőrök által kiépített hegyi ösvényen folytattuk túránkat a vad sziklakanyon belsejébe a festői,  igencsak látványos környezetben.

Közben megjelent a kanyonon végigfolyó patak is, amin többször  átkeltünk a túra során, de az csak módjával folydogált, mert a karsztos környéken több helyen is a sziklák alatt csörgedezik. Ami ezen felül  felkeltette a figyelmünket az a különleges délutáni fényekben pompázó sziklavilág mellett

a lapos koronájú, de viszonylag rövid törzsű „bánáti fenyő” volt, ami a környék endemikus, ezen a környéken honos fafajtája. Ez a fajta fenyő, ámulatos módon a sziklák leglehetetlenebb rései között is képes gyökeret ereszteni és egyúttal megélni a magas, kopár sziklafalak sokszor szélnek is kitett meredélyein. A kanyargósan meredek szurdoktalpon haladva ismét többször kereszteztük a patakot és több kőfolyásos szakaszon is áthaladtunk.

 Ezután nem sokára egyszer csak megpillantottunk egy nagy barlangszájat, ami felett az ösvényünk félkörívesen el is haladt.

 Ennél a szakasznál több helyen is jól kivehető volt a több mint száz éve nem használt monarchiabeli határőrösvény is, ami a természetesen kanyon túloldalán vezetett hajdanán. Cobranco itt, ezen a szakaszon haladva pár szomorú gondolatát is megosztotta a háborúval kapcsolatban. A kanyon innentől kezdett a volt román oldal  irányába egyre szélesebbé válni, míg a másik oldal továbbra is meredeken sziklás maradt. Mielőtt a kanyon felső végét elértük volna, egy viszonylag szűk, sziklás részen az ösvénytől lentebb megpillantottuk az egy évvel ezelőtt még az eredeti romos állapotában létezett, de most felújítás alatt álló kis fa malomépületet. Viszont most csak elhaladtunk mellette, mert a tervünk az volt, hogy minél hamarabb felérjünk az esztenához.

A kis épület után a kanyon ismét erdőssé vált és a sziklafalak is eltűntek, vagy inkább messzebb húzódtak. Minden esetre ismét egy erdős völgyben, puha talajon mentünk tovább, ahol ismét megláttunk egy „esztenamenüt” az egyik fára kitűzve. Egy további kis erdei emelkedő leküzdése közben elhagytuk a kék kereszt jelzést és egy rövidke szakaszon a kék háromszöget követtük tovább. Egy újabb patakon való átkelés után, már meg is pillantottuk a fakerítéssel körbevett, rozoga esztena épületet.

 Először  mindketten azt hittük, hogy nem vettek észre Minket a kutyák, de nemsokára kiderült, hogy ebben tévedtünk. Amint kinyitottuk a rozoga kaput, egy fehér kutya azonnal megjelent és ugatással adta tudtunkra, hogy számára nem kívánatos egyének vagyunk. Pedig eredetileg szerettük volna bemutatni, hogy hogyan is néz ki egy ehhez hasonló hegyi esztena, vagyis nyári pásztorszállás.

Viszont így most ez irányú  törekvésünk   kutya pajtás ellenkezése miatt, sajnos nem igazán  jött össze. Illetve csak egy kerítésen kívül előadott  laza ismertető lett belőle, természetesen Cobranco által előadva. Majd a kutyát továbbiakban már nem ingerelve elindultunk visszafele a kanyon irányába. Útközben természetesen Cobranco ismét megosztott egy vele és Zoldasa kollégával már megtörtént erdélyi kutyás történetet. Közben lassan visszaértünk arra a pontra, ahol a kis malomhoz le lehet menni egy rövid ösvényszakaszon.

 Ezen leereszkedve szemrevételeztük a félkész állapotban lévő felújítás alatt álló kicsi malomépületet,

valamint annak környezetét. Malomnézés után a meredek, omladékos kavicsos rövid bekötőúton visszamásztunk a jelzett ösvényünkre

 és folytattuk utunkat .

Visszaúton Cobranco ismét menet közbeni ismertetőt tartott történelmi ,geológiai, stb szempontokat is figyelembe véve.

 A lermenő nap fantasztikus fényviszonyokkal szórakoztatott minket. Sokszor az ilyen pillanatok vésődnek be egy életre.

Mielőtt a meredek erdős szakaszt elértük volna szembe felfelé egy fiatal, 20 év körüli pár jött velünk szemben, akik elég felkészületlenül, szinte sötétedés előtt indultak neki a hegynek, arra nem éppen alkalmas öltözetben és hozzáállással. Őket persze magunkhoz híven röviden ki is elemeztünk… A meredek lejtő végét már szinte sötétben, lámpával  tettük meg, bár az erdőből kiérve még volt egy kis fény a lemenő nap gyenge sugaraiból. A főút mellett lévő, turistaút kezdőpontjánál álló ismertetőtáblára még éppen láttuk felragasztani a matricánkat, de a száz méterrel arrább lévő parkolóban hagyott autóhoz már totál sötétben értünk. A nem igazán rövid napunk befejezése céljából még visszaautóztunk a közeli út melletti bevált táborhelyünkhöz. A sátor mellett az autóban Cobranco még egy gyors napi összegzőt is elmondott, még mielőtt bevágtuk volna a jól megérdemelt szunyát a sátorban.

A viszonylag hideg, sátorban eltöltött újabb Cserna-völgyi éjszaka után a jó pár éves gyakorlatunknak hála, igen gyorsan sikerült tábort bontanunk. Közben természetesen egy újabb, már szinte  elmaradhatatlan Cobranco féle poén is sikeresen előadásra került. A gyors pakolás után hamar autóba szálltunk, ahol út közben Cobranco ismertette a nap tervezett további menetét is. A volt táborhelytől ezúttal túl messzire nem mentünk, csak egy közeli parkolóhelyig, ahol pár kihelyezett asztal és a hozzá tartozó ülőalkalmatosságok mellett plusz bónuszképpen még szép kilátás is adódott a Prisaca tóra és környékére. A reggeli kajáláshoz készülődés közben, szigorúan csak, hogy le ne maradjak Cobrancotól, egy valóban megtörtént mókás esetet is közre adtam, mivel a főtt tojás pucolás közben adta magát a "(kártya)bedobálós" történet. Kajálás közben a környékhez erősen kötődő Sissy királyné emlékére kipakoltuk szinte a penny összes „Sissy” márkanevű tejtermékét, sőt a nem gyenge választékot tovább színesítve, még eredeti román gyártmányú joghurt is az asztalra került. Reggelizés közben Cobranco nem állhatta meg, hogy kritizálja a különleges „Arafat” viseletemet, aminek pusztán csak annyi a magyarázata, hogy reggel még hideg volt és azt nem igazán díjazza a hamar megfájdulós fülem, valamint a hajhiányos kopasz fejtetőm sem szeret fagyoskodni… Ezen felül a baseball sapka meg már szinte alap kellék napközben, így adta magát a furcsa, általam már máskor is viselt kollekció. Nem hiába, Én sem fiatalodom, de hát ez van. Inkább egy reggeli, mókásan kinéző, csak fél órán át viselt jelmez, mint egy nem kívánt, akár több napos megfázás, fülfájással kombinálva. Kajálás közben azért ezúttal sem maradhatott el Cobranco rövid térképes napi programismertetése és a további jópofa, valós történeteinek mesélése sem.

Reggelizés után célba vettük a Prisaca tó végénél levő első makadám út kereszteződését, ahonnan a Szeles  vízeséshez vezető piros kereszt  turista jelzés is indul. Itt egy elég reprezentatív ismertető tábla is van, bár a térkép lehetne jobb is rajta. Pakolászás közben megjelent pár éhes kutya is, amik addig nem tágítottak, míg pár falatot nem adtunk nekik. Utunk egyből a Csernán átívelő hídon való átkeléssel kezdődött, majd a túloldali emeletes panziókat hátulról megkerülve szinte egyből komoly emelkedésbe kezdett. Hideg izmainknak ez persze nem nagyon tetszett, de ehhez a fajta kezdéshez már hozzászokhattunk a Cserna-völgyi előző túráink alkalmával is. Az ösvény szerencsére erdőben haladt, így a közben magasabbról sütő nap meleg sugarai nem zavartak minket számottevően. A meredekség persze annál inkább, mert az egy kicsit sem csökkent a következő bő félóra alatt, sőt egy idő után még sziklásabbra is váltott a talaj. Szerencsére az erdő továbbra is megmaradt. Elhaladtunk pár érdekes alakú szikla mellett, illetve keskeny sziklakapu között, míg ki nem értünk az első jobb kilátást adó szikla tetejére. Innen már nem sokat kellett tovább haladnunk, míg elénk nem tárult teljes 70 méteres egybefüggő magasságával Románia egyik legnagyobb vízesése a híres Szeles vízesés.

 A hatalmas V alakú sziklaamfiteátrum közepénél lévő hasadékon keresztül a mélybe zuhanó víz permetszerűen hullott alá az ottlétünkkor kevés vízhozam miatt. Mi természetesen lementünk a mohás sziklákhoz,  teljesen oda, ahova a víz leérkezik a zuhanása után és onnan is szemrevételeztük a természet eme csodáját. Innen visszakapaszkodtunk az ösvényre, ami innentől kezdve különleges módon, félkörívesen a vízesés vízfüggönye mögött halad tovább a sziklafal kiugró pereme alatt.

A hatalmas  sziklafal oldalában észrevettünk több szürke festékjelet, ami nagy valószínűséggel az itt sziklát mászókat segíti a feljutás fogásainak könnyebb megtalálásában. A sziklamászós rész után az ösvény megint igen meredekre kapcsolt, ami egy nagyon csúszós apróköves szakasszal is tovább nehezítette a továbbjutásunkat. A szinte négy kézlábas szakasz után felértünk az egyik sziklafal tetejére, ahol a jelzést követtük, de mint kiderült tévesen. A tévedés oka viszont nem volt más, mint az a tény, hogy a turista utunk jelzését nemes egyszerűséggel áthelyezték az első bejárásunk utáni egy év alatt. Egy kis kitérő után természetesen megtaláltuk a régi ösvény gallyakkal való eltorlaszolását és továbbhaladhattunk a vízesés felső részénél található kis kanyonvölgy, majd a másik oldalsó sziklafal tetejére vezető régi ösvény itt már jelzetlen nyomvonalán. Az ösvény jó pár méter szint ismételt begyűjtése után hirtelen kiért egy hatalmas, szinte teljesen sima sziklalapra, ahonnan pompás kilátás tárult a Cserna völgy túloldalán magasodó Mehádiai hegység sziklagerincére.

 Innen  még az előző napi túránk kanyonvölgyére a Czeszna kanyonra is ráláttunk,

valamint lefele leláttunk egészen addig a hídig ,ahol az autónkat hagytuk és ahonnan megkezdtük a mai, ismét igen fárasztó túránkat. Természetesen több, kevesebb sikerrel innen megpróbáltuk a kamerát előre kitartva a vízesés felső részét is lefilmezni,

de ennek, illetve a megérdemelt energiapótlás közbeni szikláról való láblógatásunk utánzását sem ajánlanám a gyengébb idegzetűeknek.

A láblógatós krumplicukor majszolás közben Cobranco által előadott hajmeresztő termékgyártási technológia megértését pedig csak a kémiában profi módon jártas egyéneknek javasolnám… További rövid poénkodás után elindultunk visszafelé a már ismert úton, de a kis kanyont elérve úgy döntöttünk, megnézzük közelebbről is. A kis patakot követve leereszkedtünk a vad kis szurdok sziklái között egészen addig az utolsó sziklaüstig,

 ahonnan a víz a továbbiakban már egyből alázúdul a mélybe. Innen már nem is lett volna értelme tovább erőltetni a dolgot, ezért visszamásztuk a rövid kis kanyonszakaszt az ösvényig és folytattuk utunkat vissza a vízesés irányába. Az apróköves meredek szakaszt lefele sem volt jobb megtenni, csúszkáltunk is rendesen, míg el nem értük a sziklafal alját.

  A vízesés mellett találtunk egy furcsa módon csavarodott fadarabot, ami kapcsán Cobranco még egy Herkulessel kapcsolatos fantazmagóriát is előadott, majd a fát megtanította (volna) repülni, de az csak egy esést produkált. Ezt követően még rövid gondolatmenet következett az „Erdély vissza” kérdéskör kapcsán, de ez már a visszaút közben előadva kategóriába tartozott. Közben azért a kilátást adó sziklákra kimenve csináltunk még pár képet a fotóalbumunkba.

Mivel ismét késésben voltunk a terveinkhez képest a lehetőségekhez mérten megpróbáltunk minél gyorsabban haladni, de ez a nehéz terepviszonyok miatt csak korlátozva volt megvalósítható. Ettől függetlenül azért viszonylag hamar leértünk a panziókhoz, majd pár száz méter után a híd túloldalánál hagyott autónkhoz is. Gyors ütemben felragasztottuk az elismerésünket kifejező matricánkat a nevezetesség ismertető táblájára, majd ismét autóba pattanva a Cserna völgyén legurultunk, előbb egy a Prisaca tó mellett épült jó kilátással büszkélkedő panzióig, majd onnan tovább a tó íves gátjához. Itt a gát felett, egy az erőművi dolgozóknak épített, viszonylag komoly szálloda is van.

Innentől csak erős idegzetűek olvassák!

Miután itt is körbenéztünk tovább gurultunk az úgynevezett hétforrás környékére, ami innen már csak pár száz méterrel lejjebb található a Cserna völgyén. A kedélyeket borzolva az út melletti „La gropa” nevezetű, hát mondjuk úgy, barlangfürdőt vettük célba a román típusú „paraszt wellness” kipróbálása céljából.

 Fürdőszerkóba beöltözve és az ilyenkor elengedhetetlen Wellness kellékekkel  is felszerelkezve, enyhén iparias környezetben egy rozsdás csövet követve leereszkedtünk az út mellet, de inkább részben alatta található természetes termálvizes kis pancsolóra emlékeztető medencéhez. Legelőször, ahogy azt kell a nejlonfóliából rögtönzött „egyéni öltözőfülke” mellett haladtunk el, ahol egy magát semmitől sem zavartatva, szégyenérzet nélkül öltözködő nyugdíjas korú román öregasszony kapkodta fel addig pőre testére a felveendő ruhadarabjait… Meglepetésünk csak fokozódott, amikor a következő pár lépés után megpillantottuk a fürdő négylábú, általában ugatásra szakosodott, éppen pihenőidejét töltő őrét egy rossz hungarocell darabon pihenve.

 A girhes kutya csak ránk nézett és már engedélyezte is a belépést a wellness pokolszerű gőzölgő gödréhez. Igazából van itt minden, ami egy igazi vérbeli wellness-patkánynak csak álma lehet a 21. században! Felsorolásképpen  azért megemlítenék pár dolgot: Görbe, bio faanyagból készült, rozsdás szegekkel kivert, közös használatú öltözőfogas rendszer, medencébe jutást megkönnyítő, szintén bio falétra, betonlap fejre zuhanását meggátoló kellően korhadt fa tartóoszlop,

 de ezen felül van itt még egy szabályozhatatlan, természetes termálvíz befolyó és a megfelelő fürdési idők betartása céljából felszerelt több típusú össze vissza járó, szigorúan csak lemerült elemekkel felszerelt időmérő falióra is… 

 Ja és, hogy a lista teljes legyen, ezeken felül vannak még  a jókedvű,  román nyelven karattyoló, különböző korú és nemű fürdőzők is, hogy a közösségi élmény se szenvedjen csorbát.

Hát vágyhatunk ennél még többre? A válasz az, hogy: IIGEEEN!

Egy másik hasonló fürdőre, ami mindössze csak pár száz méterrel van arrébb és máshogyan igénytelen, mint a „La gropa”. Ez pedig nem más, mint a „Scorillo” nevű, 58 celsius fokos hőforrás által táplált „Mindenki fürdője”, amit persze Mi sem hagyhattunk ki.  A feeling természetesen teljesen más, mert ezúttal egy még komolyabb infrastruktúrával felszerelt kültéri többmedencés fürdőről van szó… 

 Hogy ez mivel jobb, vagy több az előzőleg már kipróbált fürdőhelytől? Hát, itt már van a bejárat melletti fürdőkellékeket is árusító parabola antennával is felszerelt bazár, ha véletlenül valaki otthon hagyná a fürdőgatyáját, törölközőjét, vagy netán a papucsát, stb. De persze ez még nem minden, ugyanis folytatódik a különleges balkáni „extrák” sora.  Az öltöző itt már az előzőnél  komolyabb, de azért továbbra is ajtó nélküli furnérlemez  bodega,

 ami mellett szabadtéri , mindenki által jól belátható függöny nélküli masszőrágyak vannak felállítva. Az efféle „szolgáltatás” természetesen szigorúan román lejben mérve fizetős, amiről egy hevenyészett ártábla is tájékoztatja  az  ingyen fürdőző közönséget.

 Gyaníthatóan van még valamiféle úszómesteri felügyelet is, mert láttunk egy fehér műanyag asztalt rajta kulcscsomóval és persze volt a helyszínen elsősegélynyújtó doboz is. Ha meg véletlenül netán valaki a mélyebb lelki törődés hiányától szenvedne fürdőzés közben, akkor a helyszínen kifüggesztett  ortodox szentkép biztosan segít feldolgozni a fürdőben eltöltött önfeledt igénytelen lubickolás traumáját…

A vízgépészet is már szemmel látható módon jóval komolyabb szinten van az előző fürdőhöz képest. A forrás vize itt már egy pár méteres csőrendszeren keresztül kerül elosztásra a két kékre festett puritán betonmedence között és a kifolyó víz sem csak úgy kárba megy, mert egy PVC csőből furkálással kialakított „esőztető rendszer” segítségével bárki lezuhanyozhat szigorúan termálvízzel!

A „zuhany” után persze még van két kövekkel a Cserna hideg vizes medrétől elhatárolt elfekvős dagonyázó, hogy a hidegebb vízre vágyók is kiélhessék magukat.

 Miután jól kielemeztük és persze kipróbáltuk ezt a fürdőt is, Cobranco még vásárolt egy frankó anyagú biciklizésre is alkalmas fürdőgatyát, majd folytattuk a hétforrás környékének autós felfedezését.

Nem is kellett messzire mennünk, hogy a balkáni színvonaltalanságot újból megtapasztaljuk. Ugyanis egy út menti étterem közvetlen szomszédságában találtunk egy kiépített forrást, amiből Mi nem innánk szívesen, mert a forrás közvetlen környéke enyhén mondva és persze orral érezve is el volt „aknásítva”.

 Ez persze nem csoda, mivel a közeli WC teljesen alkalmatlan mindenféle használatra, mert az elmúlt egy év alatt, szó szerint bebetonozták… 

A látottak gyors elfelejtése céljából szemrevételeztük az említett kellemes ételillattal hívogató éttermet és annak kínálatát is megpróbáltuk kielemezni, persze az ott úszkáló pisztránggal együtt, mielőtt továbbindultunk volna. Ami azt illeti Mi ekkor már csak folyamatosan nevettünk az elmúlt egy, két órán belül látottakon, de persze ekkor még álmunkban sem gondoltuk volna, hogy nincsen vége a derűs pillanatoknak.

Történt ugyanis, hogy az autóval tovább felfedezve a helyi kemping környéket, egyszer csak egy út melletti deszkatákolmányon kifeküdt fürdőgatyás fickót pillantottunk meg, aki az alkoholmámortól eltompult agyának köszönhetően szemlátomást nem sokat tudott felfogni a körülötte lévő világból.

A szinte kihalt kemping  és a már szezon után bezárt, szemlátomást a mai színvonalnak is jól megfelelő újabb építésű fürdő megtekintése után visszafelé a már ismert étkezőhely mellett a lejtős úton egy újabb, ezúttal kerékpáros idiótát értünk utol az autóval. A fickó, mivel semmiféle működő fék nem volt a rozzant drótszamarán, jobb híján a két strandpapucsos talpát  csúsztatta az úton

 és azokat fékpofának használva  fékezgetett valami igazán szerencsétlen módon…

Hát ezt látva már Mi is kezdtük nehezen feldolgozni az mai napon eddig látott dolgokat, így jobb híján már csak nevetni tudtunk ezen a bolondon is.

Mivel már nem igazán volt több napi program betervezve a környéken, nem maradt más feladatunk hátra, mint estig a Cserna folyását követve a folyócska orsovai Duna torkolatáig autózzunk. Mire odaértünk már ránk is sötétedett, de még sikerült Orsova esti fényeit is megörökítenünk. Orsovát elhagyva még táborhelykeresés céljából felmentünk a Duna egyik bal oldali mellék patakjának a völgyén, de a hosszú unalmas román falvakon kívül alkalmas táborhelyet nem igazán találtunk. Innen sötétben még továbbautóztunk a Dunán épített hatalmas Vaskapu erőmű gátjához, ahol jobb híján szinte közvetlenül a folyó partján vertük fel sátrunkat, hogy túránkat másnap innen folytassuk, de az Cobranco döntésének értelmében már egy másik történet része lesz.   

                                                                    Üdvözlök mindenkit, tisztelettel: Bihargó

Ajánlom mindenkinek az utat. Részletesebben lásd a  és a .